Danny Boyle nosztalgiázott egy bazi nagyot, közben kinevetve mindazokat, akik nem tudnak elszakadni a múlttól, de a furcsa módon működik a dolog. A történet már más kérdés.
Kinek ajánljuk? Evidens, mindenkinek, aki látta az első részt.
Az 1996-os Trainspotting az utolsó nagy instant kultfilmek egyike, ahol valahogy minden hibátlanul egyben volt: az arcok, a sztori, a közeg és az életérzés, a ritmus és a fanyar humor, a szövegek, meg persze a világ legjobb filmzenéje. Annyira jó volt, annyira le volt zárva, hogy hosszú, hosszú időn át senkinek eszébe sem jutott, hogy folytatás kéne hozzá. A jó ég tudja, miért döntött úgy Danny Boyle, hogy mégis megcsinálja a T2 Trainspottingot, biztos nem a pénz kellett a svájci hitelre, így csak egy válasz lehetséges, a jó öreg nosztalgia, ami nyilván a korral jár. A rendező nemrég múlt hatvan, csak úgy mondom.
Mark Rentontól úgy váltunk el, hogy éppen ellopta a legjobb barátaival közösen szerzett pénzt egy sikeres drogüzlet után. Ez volt számára a kiút a drogból és a kilátástalanságból, és ha ő nem teszi, akkor jó eséllyel a többiek közül valamelyik lépi meg. 20 év után Mark hazatér, hogy rendezze az adósságait, pont időben lépve be a még mindig heroinos Spud életébe, aki éppen egy nejlonzacskóval a fején várja a véget, majd jön Beteg Srác, akit már Simonnak hívnak. Ő kicsit feljebb lépett, mert kokaint tol és van egy lepukkant kocsmája meg egy bolgár csaja, akivel nagy tervei vannak, és ehhez kéne lenyúlni a régi barátot. És ott van a még mindig közveszélyes Begbie, aki épp most találta ki, miként léphet le a börtönből, és aki a két kezével tépné szét az őt eláruló Markot.
És innen csavarodik a történet, de nem siet. Merthogy mindezt csak ürügy a nosztalgiázásra. Megemlékezünk a régi arcokról, a meghatározó pillanatokról, és szó szerint eljátsszák nekünk azokat a pillanatokat, amikre a leginkább szerettünk az előző filmből – igen, Skócia legmocskosabb WC-je is előkerül. Ezt Boyle baromi jól csinálja, és van olyan elegáns – vagy kreatív? -, hogy a legvaskosabb szerepet a legnagyobb lúzernek, Spudnak adja. Mert mit tehetünk még hozzá Rentonhoz, Sick Boyhoz vagy az örjöngő Begbie-hez? Pár simítást legfeljebb, és persze sok nosztalgiázást, Ewan McGregor és Jonny Lee Miller esetében egy kis vetkőzést a női nézők kedvéért, Robert Carlyle pedig némi családi hátteret kapott, de Ewen Bremner jön ki a legjobban az egészből. Járt is neki, azzal a szerencsétlen fejével, kiskutya tekintetével, magára hagyatottságával, lakótelepi nyomorával.
Merthogy a világ pörög tovább, és van, hogy jó a nosztalgia, van, hogy röhejes. Hőseink ámulva figyelik a retrodiscóban a régi számokra a szöveget üvöltő fiatalokat, megvetik a múltba révedő nacionalistákat, miközben, bár néha egymást is szentimentális pöcsnek nevezik, ők maguk is egyfolytában a múltról beszélnek és George Bestről, a világ legjobb focistájáról. Ki emlékszik ma George Bestre? Mindez persze szinte végig feledteti, hogy a T2 erőssége nem éppen a szükségképpen a régire reflektáló történet, amely oly sokszor torpan meg vagy megy félre, hogy a főszereplők éppen összevesszenek, kibéküljenek, újabb emléket rángassanak elő vagy ismerős pózba álljanak bele, hogy néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy van történet.
Az egész inkább olyan, mint egy hosszúra nyúlt osztálytalálkozó, ahol ott vannak a régi legjobb barátok, akikkel nem beszéltünk pár évtizede, mert nem volt miről, de hirtelen újra fontossá váltak, ott van a csaj, akit sosem sikerült megfektetni, és az is, akit igen, de már nem vagyunk benne biztosak, melyik volt melyik, de nem is baj. A T2 egy nagy buli erre a kis időre, remek pillanatokkal és azokkal az arcokkal, akiket annak idején is úgy szerettünk. Nem értem, miért, de McGregornak valamiért sosem volt jobb szerepe, mint Renton és most is nagyszerű, Jonny Lee Miller viszont helyenként kifejezetten ijesztő, szegény Robert Carlyle viszont elég kevés eljátszanivalót kapott – talán többet érdemelt volna -, a pocokarcú Bremmer pedig mindig ugyanolyan. Jó volt még egyszer így látni őket, de még egy folytatást már biztosan nem kérünk.
Értékelés: 7/10
