Az éjfél után hét perccel megjelenő hatalmas szörnyeteg nehéz leckét ad fel fiatal hősünknek, és biztos, ami biztos, egy kicsit tör és zúz is, mégsem horrort látunk, de még fantasyt sem igazán..
Kinek ajánljuk? Aki nem ijed meg egy szomorú, nehéz tanulsággal járó, de nagyon szép mesétől. Azoknak semmiképpen, akik véres, zúzós horrora vágynak.
Rémálmai mindenkinek vannak, és nem kell analízisre járni ahhoz, hogy tudjuk, ezek mögött valós félelmeink és problémáink bújnak meg. Az is nyilvánvaló, hogy a 12 éves Conornak más sem jutott az életből, csak félelem és probléma. Néhány fiú mindennap jól elveri iskola után, amikor hazaér, az üresen kongó ház várja, súlyos beteg édesanyja általában az ágyban várja, és olyan, mint egy szellem. Apja rég elhagyta őket és Amerikában kezdett új életet és alapított új családot, a fiúra pedig nagy eséllyel a karót nyelt nagymama gyámsága vár.
Valahol Angliában járunk egy kisvárosban, amely fölé temetődomb magasodik, templommal és egy ősrégi, terebélyes tiszafával. Ez a fa kel életre éjszakánként, egész pontosan mindig éjfél után 7 perccel, és keresi fel hol fenyegető, hol barátságos óriásként Conort, hogy olyan tanmeséket mondjon el neki, amelyeknek mindig váratlan tanúsága van, a legutolsó mesét azonban, figyelmezteti a fa, majd a fiúnak kell elmondania. És ez a mese azzal a rémálommal kapcsolatos, amiből pár másodpercet mi is láthatunk, a fiú pedig előre retteg attól, hogy beszélnie kell róla.
Juan Antonio Bayona (Az árvaház) Patrcik Ness gyönyörűen illusztrál mesekönyvét vitte vászonra – Ness pedig a fiatalon elhunyt írónő, Siobhan Dowd ötletét dolgozta ki, sőt, saját munkájából ő írta a forgatókönyvet is. Nem csoda, ha mind az irodalmi háttér, mind az illusztrációk világa erősen átütnek a történeten, sőt, a rajzok több formában is megjelennek, hiszen a főhős is rajzol, amit a fa mesél, az is gyakran rajzolva jelenik meg, és ez már előre meghatározza a Szólít a szörny hangulatát, sőt, milyenségét is. Persze nincs olyan, hogy „milyenség”, de azt akarom mondani vele, hogy egy gyönyörűen megrajzolt mesét látunk, amiben nagyobb szerep jut a rajznak és a képeknek, mint magának a mesének.
Pedig iszonyú fontos dolgokról van szó, a tragédia elviseléséről, és nem mondjuk egy autóbaleset utólagos feldolgozásáról, hanem velünk élő, hónapok óta kilátástalanul egyre csak elhúzódó tragédiáról. Arról, hogy kikre támaszkodhatunk ilyenkor, honnan meríthetünk bátorságot és erőt, és ilyen szempontból ez egy terápiás film, és ezt jó tudni, amikor jegyet veszünk rá. Én horrorra számítottam, mert láttam az előzetesben tomboló fát, meg persze fantasyre, hiszen az életre kelt tiszafa tisztára olyan, mint az entek a Gyűrűk ura filmekben – de arcra egy az egyben Groot az A Galaxis őrzőiből -, de valami teljesen más kaptam, és talán ezért nem hatott úgy rám.
Pedig itt minden szomorú, még az a sár is, amiben a kisfiú csizmája cuppog. Szomorú az élettől búcsúzó anyuka Felicity Jones szerencsére elég visszafogott alakításában, szomorú Sigourney Weaver a merev, arisztokratikus nagyiként, szomorú Liam Neeson hangja is - a film eredeti hangon, felirattal megy -, hiszen ő a Szörnyeteg, és Toby Kebbell is az, mint a rövid látogatásra hazatérő apuka. Csak a főhőst alakító, néha nagyon, máskor kevésbé meggyőző Lewis MacDougall nem szomorú: ő dühös, fáradt és elgyötört. Sok minden van a vállán a történet és a dramaturgia szerint is. Én nem tudtam megszeretni annyira, hogy tényleg törődjek vele, de mondom, én valami másra számítottam, nem készültem fel, pedig nyilván többet érdemel ő is és a film is.
Tessék szépen felkészülni egy rendkívül komoly, sokszor lehangoló, gyönyörűen megfestett filmre, ami azt tanítja, hogy a szenvedés sosem igazságos, sosem annak jut ki, aki megérdemelné, és, hogy ezt majdnem képtelenség feldolgozni.
Értékelés: 7/10
