Az 1997-es Csinibaba azért lehetett akkora siker, amekkora lett, mert volt saját stílusa, még akkor is, ha az „csak” paródia volt, amihez aztán sikerült mind a karaktereket, mind a történetet és nem utolsósorban a zenét hozzáigazítani. A Csinibabát csak azért emlegetem, mert nyilvánvalóan valamiféle elő- vagy példaképként szolgált szegény Pappa piának, aminek ilyen ambíciói nem voltak. Gondolom, ha bárkit megkérdeznek a készítők közül, akkor azt mondja majd, ők csak szórakoztatni akartak, és ez annyiban sikerült, hogy a film felétől a teremben a legtöbben tényleg röhögtek, csakhogy nem a viccesnek szánt részeknél.

Igaz, egy musicaltől általában nem várunk el túl bonyolult történetet és árnyalt karaktereket – bár jó pár ellenpélda is akad, lásd Táncos a sötétben, Mindhalálig jazz és mások -, szóval ezt speciel nem kérem számon, de lássuk, miről is van szó. Adott Nagy Feró, aki egy kifejezetten zenészeknek fenntartott nyugdíjas otthon lakója, ahol valamiért nem lehet zenélni. Van neki rengeteg adóssága, egy lerobbant csónakháza és egy bizonyos márkájú motoron közlekedő unokája, aki Szabó Kimmel Tamás, és az ő hívására jött haza. Előtte persze elment, amit most mindenki számon kér rajta, de tényleg mindenki, mert nyilván annyira hiányzott nekik, és itt kezdtek el az emberek kicsit bátortalanul nevetgélni.

Csak Stohl András nem örül neki, részben, mert nem hat rá Szabó Kimmel borostás bőrdzsekis vonzereje, részben, mert ő venné meg a telket, amin a csónakház áll. Mert olyan félig gengszter vállalkozó, a neve pedig Wizy, mert alig burkoltan az éppen rács mögött lévő Vizovicki Lászlóról mintázták, aki szintén vízparti ingatlanokban utazott, egyebek közt. Szabó Kimmel pedig, hogy megmentse a csónakházat, romkocsmát nyit, ahová elhívja az összes hazai tehetségkutató műsor háttértáncosát és középdöntősét, akik táncolnak és énekelnek, de mindenfajta meggyőződés és eredetiség nélkül, még akkor is, ha a zene, ami éppen szól, történetesen jó.

Tényleg olyan ez, mint a sokat szidott kereskedelmi tévék tehetségkutató műsorai, ahol a versenyzők rendszerint tudnak énekelni és mozogni, lehet, hogy még egyéniségük is van, de mivel valaki más rég bejáratott slágerét éneklik, és valaki más öltözteti és fazonírozza őket, hogy valaki másnak tetszenek, mögöttük pedig tizenöt táncos vonaglik és villog a sok fény, minden egyediségük eltűnik, érdektelenné válnak. Ez a fajta ötlettelenség a Pappa Pia legnagyobb hibája. A tényleg jó számok, mindenki kedvencei is agyon vannak koreografálva, mégsem mutatnak sehogy, mégsem válnak izgalmassá vagy mozgalmassá, pláne nem őrültté, ahogy a filmet hirdetik. Összesen egy számnál próbálkoztak valamiféle vizuális geggel – Szabó Kimmel feje keretbe kerül -, de azt sem vitték végig. Pedig mindent vagy tíz kamerával vettek fel, és látszik, hogy van munka benne, de a kifejezetten erre a munkára hazacsábított Csupó Gábornak sehogy sem áll kézre a musical.

Persze az X-Faktornak és a hasonló műsoroknak megvan a maguk helye és közönsége, nem is akarom én bántani őket, és itt is annyi mindent lehetett volna elsütni, ha... Lehet mondani, hogy sok már Szabó Kimmelből, de nem véletlen hívják annyi helyre, van egy kisugárzása és jelenléte, ami itt többnyire csak modorosságban merül ki. Stohl András most is nagyon szórakoztató, egyrészt mert vérprofi, és ha már igent mondott egy szerepre, azt rendesen végigcsinálja, másrészt láthatóan jól érzi magát ennek a jócskán elnagyolt karakternek a bőrében. Ugyanez igaz Ostorházi Bernadettre, aki egy még rosszabbul megírt karakterrel volt kénytelen megbirkózni, az elején kicsit sótlanul, majd egyre jobban – ő a gengszter ügyintézője, aki azért vállalta a piszkos melót, hogy emberjogi ügyvédnek mehessen! -, és ha tényleg ő énekel a filmben, akkor nem is rossz. Nagy Feró viszont borzalmas, és remélem csak azért, mert ellinkelte az egészet, mert ha ebbe melót pakolt, akkor nem is akarok belemenni abba, milyen rossz. Pedig miatta kéne izgulnunk.

És a végére maradt, pedig az elejéről szól: magyar film ennyire pocsék kezdést talán még sosem kapott.

Értékelés: 4/10