Apró, még a teljes nevét sem tudó indiai kisfiú másfél ezer kilométerre vetődik falujától, majd egy árvaházból egyenesen Nicole Kidman otthonába kerül, így nem csoda, hogy csak 20 év múlva tör rá a honvágy.
Kinek ajánljuk? Akik szerették a Gettómilliomost!
Én már akkor is halál ideges vagyok, ha egy percre szem elől veszítem lassan ötéves gyerekem az egyébként tökéletesen biztonságos, körbekerített kertvárosi játszótéren. Mit érezhet akkor az a mélyszegénységben élő, írástudatlan indiai anya, akinek ötéves kisfia egy este eltűnik, és nem is jön vissza? És mit érezhet az a kisfiú, aki arra ébred, hogy a pad, amin elaludt egy olyan vonaton van, ami időközben elindult, és meg sem áll az 1600 kilométerrel arrébb lévő vadidegen nagyvárosig, Kalkuttáig, ahol a legtöbb ember nyelvét sem érti, de még a saját nevére sem emlékszik teljesen.
Egy ötéves gyerek szinte semmit sem tud a világról, ahogy apró hősünk, Saaro sem érti, mi történik körülötte, de tudja, hogy félni kell azoktól a középkorú férfiaktól, akik hajnalban felkapják az alvó utcagyerekeket, és azt is érzi, hogy gyanús, ha valaki túl kedves. Aztán több hónapra egy árvaházba kerül, és olyan szerencséje van, hogy örökbe fogadja egy házaspár a távoli Ausztráliából. Bő húsz évvel később, okosabban, művelten és jóképűen előtte áll az élet, de egy rátörő régi emlék hatására úgy dönt, megkeresi az igazi családját. Ami lehetetlennek tűnik, még a Google Earth segítségével is, mert nem emlékszik sem a faluja, sem a családja nevére, és hát tegyük hozzá, India bazi nagy.
Megtörtént esetet dolgoz fel a film, sejthetjük hát, mi lesz a vége, különben is, hogy nézne ki, ha a történet fele a keresésről szólna, aztán nem történne semmi? Talán ezért is lehet, hogy az Oroszlán második fele messze nem hozza azt az izgalmat és érzelmi töltetet, mint az első. Persze, az elsőfilmes rendező, Garth Davis sem választott könnyű utat magának, hiszen nem csupán két idősíkban és kontinensen, illetve három nyelven (hindi, bengáli és angol) dolgozott, de el kellett kerülnie azt is, hogy a nagy előd, a 2008-as Gettómilliomos utánérzésének tartsák, bár nyilván épített arra, annak a filmnek az egykori közönsége az ő munkájára is kíváncsi lesz majd. Nyilván az utóbbinak köszönhető a szerepválasztás is, hiszen a felnőtt Saroot alakító Dev Patel volt Danny Boyle filmjének nagy felfedezettje.
Az Oroszlán hat kategóriában lett Oscar-jelölt, amiből azt hiszem csak egyben igazán esélyes. Indul a legjobb filmnek, adaptált forgatókönyvnek, zenének és a legjobb operatőrnek járó szoborért. Dev Patelt a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjra jelölték, bár technikailag főszereplőnek számít - akárcsak a főhős kiskori énjét játszó, nála ezerszer meggyőzőbb Sunny Pawar, de ő indiai, így nyilván szóba se került, hogy bármire is jelöljék -, de messze nem olyan esélyes, mint a nevelőanyját alakító Nicole Kidman. Bár elsőre rá sem lehet ismerni a rémes frizura és a smink hiánya miatt, Kidman azzal a kevéssel is csodát művel, ami jutott neki, hiszen sokáig csak egy háttérfigura, és talán sosem volt ilyen jó és ilyen természetes.
Azon viszont nagyon csodálkoznék, ha pont ez lenne a legjobb film a díjátadón. Az első fele valóban rendkívül erős, megrázó és szívszorító részekkel van teli, és ahogy írtam, az egérhangú apró gyerekfőszereplő rendkívül meggyőző, azonban amint „nyugati” film lesz belőle, egy kicsit elveszíti a hangját. És elveszíti a fókuszát is, hiszen bekerül a történetbe egy másik indiai srác, akit szintén adoptáltak, de másként dolgozta fel az átélteket, bár erről szinte semmit sem tudunk meg, és Rooney Mara személyében bekerül egy szerelmi szál is. Ettől minden valahogy sokkal konvencionálisabb és egy kicsit klisészerűbb lesz. Semmiképpen sem rossz a film második fele sem, de negyedannyira érdekes vagy újszerű, mint az eleje – ami viszont korántsem vidám.
Értékelés: 7/10
