A Barbarella és a '80-as évekbeli fitnesszőrület sztárja egy 1972-es észak-vietnámi látogatásával alaposan kihúzta a gyufát a hazafias amerikai férfiak körében.
Jane Fonda Hollywood történelmének egyik legellentmondásosabb alakja, az 1968-as Barbarella és a '80-as években tomboló fitnesszőrület között ugyanis szót emelt olyan dolgok ellen, amelyekkel nem minden amerikai értett egyet. A színésznő ugyanis hangos politikai aktivista volt a vietnámi háború idején: gyűléseken vett részt, és aktívan kiállt, tiltakozott, 1972-ben pedig egy Hanoiban tett látogatása során lefotózták, amint egy észak-vietnami légvédelmi ágyú mellett üldögélve beszélget a katonákkal.
Jane Fonda imázsa, amelyet a Barbarellában játszott szerepével alapozott meg, erősen ellentétben állt a való életben tanúsított aktivizmusával. A '70-es években szakítani akart a szexszimbólum imázzsal, és a háborúellenes mozgalmak egyik jelképévé válva bejárta Amerikát, és a Vietnámban harcoló katonák hazatérését sürgette. Ez az átalakulás igen szenvedélyes gyűlöletet váltott ki a hazafias érzelmű amerikai férfiak körében, akik mind az idealizált nőiesség megtestesítője, vagyis a Barbarella-béli Jane Fonda után vágyakoztak.
Az 1972-es fotót a New York Post hozta le, és a sajtóban való végigsöprése után a vietnámi háborút támogató amerikaiak jelentős része felháborodott, mivel Fonda tetteit az ellenséggel való lepaktálásnak tekintették. Jane Fonda a médiában megkapta a „Hanoi Jane” gúnynevet, amivel gyakorlatilag kiírta magát a hollywoodi elit klubból, mivel azokban az időkben kevesen voltak hajlandóak együttműködni valakivel, aki ennyire nyíltan és hevesen „Amerika-ellenes”. A közvélemény árulónak bélyegezte, és már nemcsak a frizuraváltása és a háborúellenessége miatt kritizálták, de amiatt is, hogy keveset mosolyog és elvesztette a humorát. Évtizedekkel később a színésznő egy blogbejegyzésben magyarázta el, mit keresett Hanoiban az ágyú mellett:
Az utolsó napomon történt Hanoiban. Kimerült és érzelmi roncs voltam a kéthetes látogatás után. Valaki (már nem emlékszem, ki volt az) az ágyú felé vezetett, és leültem... Nem is gondoltam arra, hogy hova ülök. A fényképezőgépek meg csak villogtak... Lehetséges, hogy ez egy csapda volt, és a vietnámiak mindent előre elterveztek. Soha nem fogom megtudni. De ha így volt, nem hibáztathatom őket. A felelősség itt áll meg. Ha kihasználtak, akkor én voltam az, aki hagyta, hogy megtörténjen. Egy kétperces elmezavar, ami örökké kísérteni fog... De a fotó létezik, és átad egy üzenetet, függetlenül attól, hogy mit csináltam, vagy mit éreztem. Súlyosan hordozom ezt a szívemben... De soha nem állt szándékomban kárt okozni
A színésznő később bocsánatot kért a vietnámi útja miatt, és „az amerikai katonák iránti érzéketlensége” miatt is újra és újra Canossát kellett járnia a televízióban, valamint a nyilvános szereplési során, az interjúiban, sőt még a könyvében is. Vajon ha most emelne hangot bármilyen amerikai részvétellel zajló fegyveres konfliktus ellen, most is ugyanúgy kegyvesztetté válna, és tőle lenne hangos a média?
