A vörös bőrű, hatalmas öklű pokolfajzat Hellboy visszatér a vászonra, de sajnos nem úgy, ahogy azt elképzeltük. Mindez a legrosszabb félelmeinket is alulmúlja, és én azóta csak vakarom a fejem, amióta kijöttem a moziból, hogy mit is láttam.
Volt idő, amikor még nem csináltak jó filmeket képregényekből. Azt már tudták, hogy óriási kereslet lenne az ilyesmire, de kevés filmesben volt meg az ahhoz szükséges szakmai tudás és kreativitás, hogy a képregényfüzetek hőseiből izgalmas és hiteles hús-vér figurákat varázsoljanak. Ebben az időben született, mintegy kivételként a Pokolfajzat (2004), amelynek rendezője, Guillermo Del Toro egy olyan világot alkotott meg, aminek nem volt párja, és Ron Perlman egy olyan képregény (anti)hőst keltett életre, akihez még csak hasonló sem született meg a mai napig. És mit sem von le mindezek értékéből, hogy a folytatás, a Hellboy II - Az Aranyhadsereg nem ért fel az eredetihez – de azért vállalhatatlan sem lett. És ki tudja miért, az illetékesek úgy döntöttek, hogy a rajongók által is követelt, a Del Toro által felajánlott Hellboy 3 helyett fogják az egészet, és visszatérnek az alapokhoz. Ahhoz az időhöz, amikor még nem tudtak jó képregényes filmeket csinálni.
Pedig papíron sok minden jól hangzott. A rebootolást már nem tartjuk az ördögtől valónak – lásd a például az új Mad Max filmet -, és azt gondolhatnánk, hogy ha valaki ma, a Marvel és DC szuperprodukciók korában képregény-feldolgozást csinál, az nagyjából tudja, mire vállalkozik. És Neil Marshall (A barlang, Démoni harcosok) rendezőt sem a csatornából húzták elő, az eredeti Dark Horse képregény szerzője, Mike Mignola a korábbinál is nagyobb szerepet húzott magára a produkcióban, a címszerepre kiválasztott David Harbour pedig megbízható karakterszínész, akinek ez nyilvánvalóan hatalmas lehetőség volt. Annyi mellékszerep után végre megmutathatja, mit tud igazából, és a szerep kedvéért még betonra is gyúrta magát. Volt persze intő jel is, méghozzá az, hogy a főgonosz szerepét Milla Jovovichra osztották. És nem akarom őt bántani, de már hosszú-hosszú ideje zsinórban gyártja a viszonylag sok pénzt hozó, de tök igénytelen akció-fantasy filmeket zombikkal és mutáns vámpírokkal, és ha valaki, hát pont ő az, aki az égvilágon SEMMI újat nem hozhatott egy ilyen sztoriba. Igen, nagybetűvel írom, mert ez tényleg annyira nyilvánvaló, és nagyon szívesen meghallgatnám, miért rá osztották Nimue, a vérkirálynő szerepét.
Merthogy van egy halhatatlan Vérkirálynőnk, aki még a sötét középkor legelején dögvészt szabadított Angliára. Ám jött Artúr király, aki egy, a Gyűrűk urából kölcsönzött jelenetben felaprítja a boszit, darabjait pedig a királyság különböző pontjain rejtik el. Naná, hogy valaki pont napjainkban kezdi el kirakni ezekből a boszorkánykirakóst, méghozzá pont akkor, amikor az éppen rossz passzban lévő Hellboyt Nagy-Britanniába hívják holmi elszabadult óriások megfékezésére. Naná, hogy a Vérkirálynő megkörnyékezi a vörös, homárkezű, lefűrészelt szarvú pokolfajzatot, akit egy pillanatra sikerül is megingatnia, és akit nevelőapja, Broom prof (Ian McShane) igyekszik a helyes ösvényen tartani. Ennyi a történet, a többi folyamatos hentelés, amiben részt vesz egy félvér jósnő (Sasha Lane) és egy szétkarmolt arcú kommandós (Daniel Dae Kim), és az ő hármasuk tisztára olyan, mintha a Penge: Szentháromság lenne, ami ugyan nem volt jó, de ehhez képest egy remekmű.
Mert ez az egész olyan, mintha Neil Marshall mégsem tudott volna elmenni a forgatásra, csak ezt ciki lett volna bejelenteni, így az egészet a kaszkadőrkoordinátor és a maszkmester csinálta meg egy jó nagy adag kokó segítségével, David Harbournak pedig azt mondták, hogy ne izguljon, csak nyomja viccesen, majd a vágóasztalon összerakják az egészet rendesen. És Harbour nyomja is rendesen, többnyire egész szórakoztató, ami részben az ő érdeme, részben maga a karakter olyan jó, hogy nehéz elrontani, de mögötte egy másik, hozzá szinte semmiben nem passzoló film pörög. Aminek nincs stílusa, ritmusa, hangulata, semmije, csak pár kép, amiben görcsösen próbálják visszaadni az eredeti képregény kulcsjeleneteit és beállításait, aminek nincs különösebb értelme, mert a nézők zöme azt sosem vette a kezébe. Így maradt egy görcsösen jópofizó, mégis teljesen humortalan, művérben tocsogó, mégsem ijesztő valami, amiben a Vérkirálynő mellett egy két lábon álló nyálkás vadmalac a másik gonosz – nem véletlen, hogy ő nem látható a jelenetképek között. És én nem is tudom, hogy gondolták, hogy őt, és úgy általában az egész történetet vászonra vigyék.
Értékelés: 3/10
