1940 késő májusa. Lengyelország, Dánia, Hollandia, Norvégia már elesett, Belgium és Franciaország alig pár hétnyi harc után az összeomlás szélén, a brit expedíciós haderő pedig egy vékony partszakaszra szorulva várja megsemmisítését, és a kudarcsorozatnak még csak az elején járunk. Hamarosan vége Jugoszláviának és Görögországnak, az Egyesült Államok ragaszkodik semlegességéhez, a fél Lengyelországot bekebelező Szovjetunió pedig a németekkel barátkozik. Nem sokan fogadnának Nagy-Britanniára, amely csak most kezdi felmérni, ki a felelős az elmúlt évek katasztrofális külpolitikájáért. Akár ki is lesz az új brit miniszterelnök, lehetetlen feladattal kell megbirkóznia.

A konzervatív párt egyetlen okból választja Winston Churchillt: hogy ő kösse meg a szégyenteljes békét Hitlerrel. Merthogy szerintük békét kell kötni a legyőzhetetlennek tűnő nácikkal, amíg még lehet. Churchill a saját pártjában sem népszerű, a király is ódzkodik a kinevezésétől, ő maga is kétségekkel küzd, ám végül győz bulldog természete, és szinte egymaga képes fellelkesíteni és további harcra buzdítani népét, miközben sikerült kimenekítenie a brit haderőt Dunkirkből. Nagyjából ennyi a történet, amit a kedves olvasó is nagy vonalakban nyilván jól ismer, ezt az időszakot énekli meg és kelti életre az a Joe Wright rendező, aki Vágy és vezeklés című, tíz évvel korábbi munkájában már behatóan foglalkozott a korszakkal. Persze most nem is a korszak az igazán fontos, hanem maga Churchill. Ez az ő magánszáma, több értelemben is.

A sok karót nyelt, gyomorbajos lord mellett az életvidám és szókimondó, egész nap vedelő és szivarozó Churchill önmagában is egy jelenség volt, ráadásul korának egyik legjobb szónoka volt, és nem félt kockázatos döntéseket hozni, ami háború idején rendszerint előnynek számít. Nem csoda, ha életét előszeretettel filmesítik meg – 2017-ben készült a csak Churchill címre hallgató munka Brian Cox főszereplésével -, most pedig itt van A legsötétebb óra Gary Oldmannel, amit igazi élvezet nézni. És ami, bár időnként érezhetően csúsztat és szépít, történelemleckének is beillik, filmként pedig végtelenül egyszerű, de nagyon hatásos munka. Miért is egyszerű? Mert ordas nagy klisékkel dolgozik, de Wright olyan ügyes, mint egy profi bűvész, mert mi végig csak arra figyelünk, hogyan tüntették el Oldmant másfél kilónyi maszk és smink alatt.

Eközben Wright a klasszikus „láttassunk mindent egy naiv újonc szemével” trükköt veti be, így a történet egyik hőse Churchill gépírónője (Lily James) lesz – ezt használták A bukásban is -, aztán kapunk egy gonosz ellenfelet is a főrendi Halifax gróf személyében, aki békét kötne, hogy miniszterelnök lehessen. Van hű támogató (Kristin Scott Thomas mint Sir Winston felesége) és titkos segítő, aki nem más, mint maga a király - Ben Mendelsohn zseniális alakításában, és ugyebár ez ugyanaz a beszédhibás VI. György, akit A király beszédében megismertünk -, és a nép is hallatja a hangját. Utóbbi az egyetlen billegő pont, mert valószínűleg az angol történelmet még hírből sem ismerők is sejtik, hogy a jó öreg Winston NEM ment le a metróban meghallgatni az isten adta nép szavát, hogy aztán csakis miattuk folytassa a háborút.

Persze a kérdés nem az, mit hiszünk el és mit nem, hanem, hogy Gary Oldman a Golden Globe mellé nyer-e egy Oscart is. Szerintem simán nyerhet, bár gyanítom, hogy bármennyire zseniális most is, csuklóból rázta ki mindezt, és annyiszor volt ennél is sokkal jobb, hogy nem feltétlenül lenne igazságos, ha ezzel az alakítással nyerne - ha nyerne. Az viszont tényleg fantasztikus, hogy annyi réteg rápakolt mindenféle alól is kivillan az egyénisége, a személyisége és minden tudása. Bár azt is gyanítom, hogy az ő esetében ez akkor is így lenne, ha a szomszéd ház pincéjéből ordítana ki tízpercenként egy-egy ukrán káromkodást, annyira jó. És ezt az embert eddig mindössze egyszer jelölték Oscarra, 2012-ben a Suszter, baka, szabó, kémért!

Értékelés: 7/10