Péntek 13. (1980)

Miután egy John Carpenter nevű zseni 1978-ban a Halloweennel lefektette a modern horrorfilm arculatát meghatározó forradalmi alműfaj, a slasher alapjait, nem kellett hozzá két év, és máris elkészült az első lopás, méghozzá az azóta szintén klasszikussá vált Péntek 13. formájában. Ahogy az elődben, úgy itt is szexuálisan kiéhezett tinédzserek válnak egy tébolyult sorozatgyilkos áldozataivá, akit traumatikus múltja motivál a gyilkosságok elkövetésére. Utóbb a filmet rendező Sean S. Cunningham és a forgatókönyvet író Victor Miller el is ismerték, hogy alkotásukkal valóban a Halloween népszerűségét akarták meglovagolni. Azt ugyanakkor el kell ismerni, hogy az első Péntek 13. végső fordulata, miszerint SPOILER! kiderül, hogy a deformált fiú anyja a gyilkos, más utat jár, mint az alapul vett forrásmű – csak a folytatásokban vetették be a hokimaszkos Jason Voorheest, aki viszont már végképp az álarcos Michael Myers klónjaként működött.

Salamon király kincse (1985)

Ugye milyen jól sikerült az Indiana Jones ikonikus alakját bevezető első Indy-film, Az elveszett frigyláda fosztogatói? Nos, mindezt nemcsak a nézők érezték így, hanem bizonyos alkotók is, akik a kalandos kedvű régészprofesszor mintájára kitalálták Allan Quatermain, a kincsvadász figuráját, aki elhatározza, hogy segít előkeríteni egy fiatal nő eltűnt apját, és a küldetés közben ellenséges törzsek és rivális kalandorok (köztük egy német felfedező!) szegélyezik az útját. Habár a Salamon király kincse papíron H. Rider Haggard 1885-ös regényén alapul, amikor elkezdték forgatni, már elkészült – és elég nagyot szólt – két Indiana Jones-film is (Az elveszett frigyláda fosztogatóin kívül az Indiana Jones és a végzet temploma is), és a Richard Chamberlain és Sharon Stone főszereplésével készült, utóbb két folytatással is bővült utánzat egyértelműen magán viseli az Indy-filmek nyomát.

Rémecskék (1986)

Amikor 1984-ben bemutatták az egyszerre bájos, vicces és félelmetes Szörnyecskéket, a közönség azonnal egy emberként szeretett bele a címszereplő Gizmóba, így mindössze két év múlva már el is készült minden idők egyik legszemérmetlenebb nyúlása, a Rémecskék – amelynek a kiinduló helyzete ugyan más (nem a víz és az éjfél utáni lakmározás hatására alakul át gonosszá és kezd szaporodni a bájos teremtmény, hanem a világűrből érkeznek a rémek, hogy mindent felfaljanak), de a cselekménye ezután már elég szorosan követi a nagy előd nyomdokait, ráadásul a kis rémek még külsőre is emlékeztetnek Gizmóra (csak közel sem annyira aranyosak). Az pedig, hogy a Rémecskékkel párhuzamosan, illetve bemutatása után több más film is plagizálta a Szörnyecskéket (Vérszomjas szörnyecskék, Troll, A koboldok éjszakája, Munchies), egy kicsit sem csökkenti az alkotók bűnét.

Disturbia (2007)

Alfred Hitchcock filmjeit az elmúlt évtizedek során számos rendező használta fel akár szabályos remake, akár hommage formájában, a Shia LaBeouf főszereplésével készült Disturbia stáblistáján azonban hiába is keresnénk Hitchcock, a Hátsó ablak forgatókönyvét jegyző John Michael Hayes vagy az alapjául szolgáló novellát író Cornell Woolrich nevét. Pedig a házi őrizetre ítélt problémás tinédzser meséje, aki unalmában a szomszédait figyelve felfedezi, hogy egyikük sorozatgyilkos, egészen konkrétan az 1954-es klasszikus modernizált tiniverziója – ezt a két cselekmény hasonlósága miatt nem is kell tovább magyarázni. A kísérteties hasonlóság feltűnt a Hátsó ablak jogtulajdonosainak is, és beperelték a Disturbia gyártóit, ám a bíróság teljesen érthetetlen módon ejtette az ügyet. Azóta egyébként további Hátsó ablak-másolatok is születettek, például A lány a vonaton vagy a Nő az ablakban, de azok legalább a hangsúlyos női szemszöggel és a főhősök személyes traumáival megpróbáltak valami pluszt hozzáadni az eredeti műhöz.

Az éhezők viadala (2012)

A Jennifer Lawrence szupersztárságát megalapozó disztópia elég egyértelmű nyúlása a japán Battle Royale című 2000-es filmnek. Előbbiben a diktatúra különböző pontjairól sorsolnak ki tinédzsereket, akik aztán egy halálos gladiátorjátékon vesznek részt, hogy ezzel büntessék az országot a korábbi lázadozásért, illetve előzzenek meg egy potenciális új forradalmat; utóbbiban egy ugyanabban a gimnáziumban tanuló középiskolások csoportját kényszeríti arra a kormányzat, hogy életre-halálra küzdjenek egymás ellen, hogy így tartsák ellenőrzésük alatt őket és hogy megelőzzenek egy potenciális forradalmat – ismerős?

Az éhezők viadala alkotóinak mentségéül szolgál ugyanakkor, hogy nem kellett plagizálniuk a japán forrást (a filmet és az alapjául szolgáló Takami Kósun-regényt), hiszen azt Suzanne Collins már megtette helyettük bestsellerré vált young adult-trilógiájában, amelyből így az adaptáció született. (Kész csoda egyébként, hogy Hollywood addigra nem készítette még el a Battle Royale-film remake-jét.) A legszebb az egészben pedig, hogy mind a Battle Royale, mind Az éhezők viadala közös gyökere a Menekülő ember című 1987-es Arnold Schwarzenegger-mozi – csak abban nem ártatlan kamaszok, hanem kigyúrt fickók küzdenek egymással.

Avatar (2009)

A nagyság még nem garancia a kisszerűség elkerülésére: hiába James Cameron napjaink egyik legsikeresebb filmkészítője, olyan művekkel a filmográfiáján, mint a Terminátor-filmek, a Titanic vagy a Két tűz között, volt, hogy még ő is lopásra vetemedett. Annak idején sok kritikusnak, de egyszerű mozilátogatónak is feltűnt, hogy az Avatar milyen sok ponton mutat hasonlóságot az 1990-es Kevin Costner-opusszal, a Farkasokkal táncolóval. Az Avatar ugyan a távoli jövőben, 2154-ben játszódik, a Farkasokkal táncoló pedig 1863-ban, de

A plágium olyan egyértelmű, hogy még egy South Park-epizódban (Törpökkel táncoló) is viccet csináltak belőle. A bónusz pedig, hogy a Costner-kalandfilm mellett az Avatar a Pocahontas sztoriját is erősen nyúlja. Még szerencse, hogy Cameron produkciójának a sztorin kívül vannak azért egyéb érdemei is (lásd például a korszakalkotó speciális effektjeit).

Halálos iramban (2001)

Habár azóta a Halálos iramban bivalyerős franchise-zá nőtte ki magát, amelyben az autós üldözések és látványos robbanások mellett szinte minden a (választott) család fontosságáról szól, az első rész idején még gondot fordítottak a cselekményre is – annyira legalábbis mindenképpen, hogy lelopják a tíz évvel korábbi Kathryn Bigelow-akciófilm, a Holtpont sztoriját. Mindkét filmben adrenalinfüggők kis csoportja követ el rablásokat, ezért egy zsaru beépül a köreikbe, aminek a során összebarátkozik velük (főleg a csapatot vezető karizmatikus főnökkel), és beleszeret a női tagjukba. A nagy elődben ugyan nem illegális gyorshajtók, hanem szörfösök szerepelnek, de ha behelyettesítjük őket autómániásokkal, ugyanazt kapjuk – a hasonlóság olyan szembetűnő, hogy kész rejtély, miért nem perelték be a Holtpont alkotói a Halálos iramban gyártóit. És hogy az egész még tragikusabb legyen, a Bigelow-filmnek később született egy hivatalos, ám rettenetes remake-je is.

(via Taste of Cinema)