A tudományos-fantasztikus filmekben általában kétféle szerep jut a robotoknak. Vagy ott szorgoskodnak a háttérben mint hűséges és megbízható gépszolgák, vagy épp öntudatra ébrednek és azon munkálkodnak, hogy elpusztítsák az emberiséget. Akadnak persze olyan történetek is, amelyekben a mesterséges intelligencia mibenlétét boncolgatják,

de a kötelező sci-fi elemek sokszor elvonják a figyelmet a témáról.

A német Maria Schrader nem esik ebbe a hibába, az Én vagyok a te embered ugyanis annyira a közeljövőben játszódik, hogy a film világa pont úgy néz ki, mint a mi világunk, leszámítva azt az apróságot, hogy a tudósok immár képesek az emberekhez megszólalásig (és még azon túl is) hasonlító androidokat előállítani. A technológia még kísérleti fázisban jár, és az egyik cég azt teszteli, hogy a robotjaik mennyire tudnak társként funkcionálni a magánéletben és a hálószobában. Az ókorkutatóként dolgozó Almát főnöke veszi rá arra, hogy éljen együtt három hétig egy robotpasival – cserébe finanszírozza a kutatásait.

A még mindig hónapokkal korábban véget ért kapcsolatát sirató nő a legkevésbé sem lelkes: abszurdnak tartja az egész ötletet, de a beígért támogatás miatt igent mond. A sármos Tomot elvileg az általa megadott paraméterek és több ezer német nő kívánságlistája alapján programozták be, vagyis a szó legszorosabb értelmében ő álmai férfija; Alma mégsem hajlandó beleringatni magát a hazugságnak tartott illúzióba. Nem kér a férfi figyelmességeiből, szexpartnerként sem tart rá igényt – nem tud ugyanis nem arra gondolni, hogy Tom minden egyes gesztusa, mozdulata, mondata programozás eredménye. A robot azonban kitartóan próbálkozik, ráadásul képes a fejlődésre, azaz minél több időt tölt el Alma társaságában, annál jobban rá tud hangolódni a nő személyiségére – legalábbis elméletben.

Egy műfaji(bb) filmben ezen a ponton már világos lenne mind a nézők, mind a főhősnő számára, hogy az android is érző lény, és világosan kikövezett út vezetne a finálé könnyes-katartikus felismeréséig, ahol bekövetkezne a vágyott robotemancipáció. Az Emma Braslavsky azonos című novelláján alapuló

Alma találkozása az exével, illetve látogatása betegeskedő apjánál szépen illusztrálja azt a tételt, hogy az emberi létezéshez hozzátartozik a szenvedés és a halál gondolatával való szembesülés, és aki ezeket képtelen átélni, az aligha értheti meg, hogy mit jelent embernek lenni.

A tökéletességet kínáló Tom ezért soha nem válhat ideális társsá, éppen tökéletessége miatt, hiszen az mond ellent mindennek, ami emberi.

Konklúziónak ennyi elég is lehetne, csakhogy mesterséges intelligenciaként Tom képes a tanulásra, ezért se Alma, se mi, nézők nem lehetünk biztosak benne, hogy előbb-utóbb nem lesz képes saját, személyiségformáló élmények szerzésére és valódi empátia kialakítására. Ami felveti azt az izgalmas dilemmát, hogy egyáltalán

tanulhatók-e az érzések, és hogy pontosan mi is tesz bennünket emberré.

A pályáját színészként kezdő Maria Schrader filmje szerencsére nem úgy boncolgatja a létfilozófiai kérdéseket, ahogy azt az egyetemi katedrákon szokták – van például humora is. Az alapból mulatságos, ahogy egy robotamorózó az introvertált, középkorú tudós számára próbálja a női magazinokból ellesett romantikus fantáziákat életre kelteni egy 40 négyzetméteres lakásban. (Túl azon, hogy kiváló szórakozás, az Én vagyok a te emberedet egyébként még akár oktatási segédanyagnak is fel lehetne használni etika- és filozófiaórákon, mert vitaindítónak tökéletes, és nem fenyegeti az a veszély sem, hogy elveszítené az aktualitását a következő pár száz évben.)

A humorra ráadásul még a casting is rátesz egy lapáttal. Az androidot alakító, németül folyékonyan beszélő Dan Stevens (Downton Abbey, The Guest, A szépség és a szörnyeteg) Will Ferrell eurovíziós paródiájában (Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története) már bebizonyította, hogy tud fergetegesen vicces lenni,

Döbrösi Laura a SZESSÖN vendégeként elárulta, hogy karmesternek lenni a világ legmenőbb dolga és azt is, mit jelent noisemakernek lenni, de beszélt a nő zenészekről is.