Hogy ezt a címet fejből senki sem tudja majd leírni, az egy dolog, de hogy Spike Lee végre újra megtalálta a mojóját, az a másik, mert a Ku Klux Klánba beépült fekete zsaru igaz meséje oltári menő. Séróból menő!
„America First” – vagyis Amerika az első!, ez volt Donald Trump elnökválasztási kampányának egyik szlogenje, és a sikerre való tekintettel a jelszó permutációja a hazai politikában is megjelent "Nekünk Magyarország az első!" verzióban. Azt idehaza kevesen tudják, Amerikában annál többen, hogy a hangzatos mondat eredetileg a hírhedt Ku Klux Klán mottója, a jó öreg fehér csuklyás, keresztégető rasszista, fénykorában gyilkosságok egész sorozatáért felelős gyülekezeté. És a KKK ideológiája ily módon ma már a Fehér Házban is képviselteti magát. Azt pedig nagyjából elképzelhetjük, hogy egy olyan, politikailag mélyen elkötelezett rendező, mint Spike Lee mit érezhet ennek kapcsán, és ezt bele is szőtte új filmje, a Csuklyások - BlacKkKlansman mondanivalójába.
A film ötlete azonban nem Lee-é, hanem a filmes köztudatba Tűnj el! című filmjével berobbanó, itt producerként közreműködő Jordan Peele-é, aki rábukkant a Klán soraiba beépülő fekete zsaru valóban meghökkentő, igaz történetére. Egy bizonyos Ron Stallworth, az első és egyetlen színes bőrű rendőr Colorado Springs városában fogta magát, és feltárcsázta a Ku Klux Klán helyi szervezetének nyilvános, az újságokban is hirdetett telefonszámát, majd kedélyes beszélgetésbe keveredett az illetékes klántaggal arról, mennyire utálja a niggereket, zsidókat, kínaiakat és mindenkit, akinek nem tiszta árja vér csorog az ereiben, de főleg a niggereket. Olyan meggyőző volt, hogy gyorsan el is hívták a soros taggyűlésre, amire nyilvánvaló okokból ő nem mehetett el, de elment helyette egy fehér kollégája. Ők ketten szépen elnyerték a szervezet tagjainak bizalmát, beépültek, sőt, a KKK „fővarázslójával” is összehaverkodtak, illetve kiderítették, hogy egy polgárjogi menet elleni merényletre készülnek. Jó kis sztori, mi?
És egy ilyen sztori valóságos aranybánya, és Spike Lee, aki a 90-es évek elején az új fekete film egyik legmarkánsabb arca volt, de aki több mint egy évtizede nem jelentkezett, ezzel abszolút tisztában is van. Egyrészt tökéletesen építi fel a kor – a 70-es évek elején járunk – fekete közösségének és a klán tagjainak „élőhelyét”, a divatot, a frizurákat, a zenét, szórakozóhelyeket, beszédstílust, másrészt nagyszerűen építi fel a két főhőst. Először is ott van a jókora afrót viselő fekete zsaru, aki rendőrként újonc, feketeként mérsékelten öntudatos, valahogy mindkét „világban” kívülálló, de mindkettőben feltalálja magát, és társa, a rutinos veterán, aki mellékesen zsidó származású, de magára nem zsidóként gondol, aki az arcát adja az akcióhoz, és a bőrét viszi a vásárra. Logikusan átgondolva ő a film igazi hőse – és az őt játszó Adam Driver nagyságrendekkel jobb is, mint a fekete zsarut alakító John David Washington.
Washington, aki nem más, mint a nagy Denzel Washington kisfia, aki színészi pályáját kisgyerekként Spike Lee Malcolm X (1992) című drámájában kezdte, viszont iszonyatosan menő afrót hord, hozzá garbót és bőrdzsekit. Olyan, mintha a korszak egyik blaxploitation filmjéből lépett volna ki, szóval iszonyú menő – és meggyőzően menő, amit Denzel fiától speciel el is vártunk, és innentől maga a film is menő. És ez a lényeg. Tudom, hogy a MÁSIK lényeg is számít, nem vagyok olyan tompa és érzéketlen, mert tényleg számít a polgárjogi harc, az egyenlőség, a rasszizmus visszaszorítása, és ez működik is a filmben, csak néha megbillen. Lee ugyanis sokszor nem tudja eldönteni, mit akar. Groteszk akcióvígjátékot, amit az eredeti sztori önmagában is ad, vagy valamiféle erkölcsi példamesét, ami habitusához sokkal közelebb is áll.
Ezért aztán megesik, hogy elkomolytalankodik valamit – amivel önmagában semmi baj nincs -, majd pár percre rá súlyos és néha kissé sután megfogalmazott morális leckét zúdít ránk, a KKK tagjait pedig hol komolytalan bohócokként, hol életveszélyes pszichopatákként mutatja be, köztük a politikailag ma is aktív David Duke-ot (Topher Grace) és társait. Ez némi következetlenség, sőt, az ÜZENET időnként néha túlságosan is felülkerekedik, de ahogy mondtam, a BlacKkKlansman elsősorban remekül megírt, remek dumákkal operáló, menő afrofrizurás zsarufilmként működik, és most nem ironizálok, pedig szoktam. És tessék maradni pár percet még a végén is, a stáblista alatt ugyanis Prince egyik, eddig kiadatlan, élőben felvett számát nyomják, a Mary, Don't You Weep-et.
Értékelés: 8/10
