Kis Hajni már első kisfilmjei – azaz 2014-es rövid dokumentumfilmje, az öregek otthonában dolgozó aranyszívű ápolóról szóló 2. em, egy takarítónő plátói szerelmét megéneklő diák-Oscar-jelölt Szép alak (2016) és a Friss Hús-fődíjas, egy Londonban élő családjához készülő nagymamáról szóló Last Call (2018) – óta az ilyen vagy olyan oknál fogva

peremre szorult emberek finom hangú, megértő krónikása.

A forgatókönyvíró-rendező hősei a többség számára láthatatlan, kívülálló, sőt kirekesztett figurák. Közös vonásuk, hogy a társadalom vagy épp a környezetük által lenézett, megbélyegzett alakok. És ebbe a sorba (a láthatatlanságot leszámítva) tökéletesen illik a Külön falka főhőse, az éjszakai életben kidobóként dolgozó, indulatkezelési problémákkal küzdő, rovott múltú Tibor is, aki ugyanolyan magányos, mint a Szép alak Orsija vagy a Last Call Anikója – de az ő esetében a magányos farkas a legtalálóbb kifejezés.

A negyvenes férfinak már a mozgása, kisugárzása is rendkívül fenyegető, és hatalmas tetoválásai sem épp bizalomgerjesztőek: tipikusan olyan alak, akit inkább nagy ívben kikerülünk az utcán. A látszat pedig ezúttal nem csal, Tibor valóban hiperagresszív, így első pillantásra ellenszenvessé válik a közönség számára.

Innen szép nyerni – gondolhatja az egyszeri néző. De Kis Hajninak sikerül.

Több olyan filmet is láthattunk mostanában amelyben jó embereket figyelhettünk, akik rossz döntéseket hoztak, rossz dolgokat követtek el (akár a Matt Damon főszereplésével készült Stillwater vagy a Denzel Washington-/Rami Malek-féle Ördög a részletekben; kritikák itt és itt). A Külön falka férfi főhőséről nem mondhatjuk, hogy jó ember, aki rosszat csinált, hiszen a sztori kezdetén inkább tűnik rossz embernek, aki rosszat csinált, sőt folyamatosan, újból és újból rosszat csinál (abban a jelenetben például, amikor úgy üvöltözik egy bank alkalmazottaival, hogy egyáltalán nincs igaza, nagyon nehéz nem a rugalmatlan hivatalnokokkal együttérezni).

Tibi azonban a cselekmény során érzékenyen felépített, valódi jellemfejlődésen megy keresztül. Amikor ugyanis a sors akarata összehozza a saját hibájából évek óta nem látott 12 éves lányával, Nikivel,

A nagymamánál nevelkedő, családi körülményei miatt teljesen érthető módon szintén problémás kiskamaszlány sok mindenben hasonlít az apjához (ugyanakkor a Négyszáz csapás című Truffaut-klasszikus „rossz gyerek”-ére is emlékeztet). A börtönből nemrég szabadult, távoli, titokzatos, egyszerre imádott és gyűlölt apával való találkozást pedig katartikus élményként éli meg. Ennek az álomképnek azonban össze kell törnie: azzal, hogy Niki megismeri a nagymama és Tibor által gondosan elhallgatott súlyos múltbeli titkokat, a gyereknek egyik napról a másikra fel kell nőnie.

A Külön falka ugyanakkor kettős felnövekvéstörténetet jelenít meg, hiszen nemcsak a kislánynak, az apjának is érett felnőtté kell válnia: olyanná, aki egyszerre vállal felelősséget a gyerekéért és a múltbeli után egy aktuálisan elkövetett újabb bűnéért. Amikor pedig ez a kettős felnőtté válás megtörténik, az utolsó jelenetben, az

olyan megrázó, hogy úgy érezzük, mintha kitépnék a szívünket.

De természetesen nem a zárójelenet az egyetlen olyan erős képsor a filmben, ami a lelkünk legmélyéig hatol. Apa és lánya egymásra találását Kis Hajni és forgatókönyvíró-társa, Szántó Fanni egy olyan jelenetben fogalmazzák meg, amelyben Tibi és Niki egy felújításra váró diszkóban lejátszanak egymásnak egy-egy számot. És amikor a férfi berakja a Scooter Mariáját, és beindítja hozzá a fényeket, egyszeriben mi is ott vagyunk a kislánnyal abban a Csodaországban, ahova az apja vitte, és ugyanúgy lenyűgöz minket a gagyi tuctuc, mint Nikit.

Magyar filmben legutóbb talán a Virágvölgyben volt megfigyelhető a kommersz popzene ilyen kreatív használata, és az alkotók ott is valamiféle hétköznapi Meseországot teremtettek az Ocho Macho Jó nekem című dalával. A Külön falkában pedig a Scooter-szám azért is volt jó választás, mert tökéletesen jeleníti meg Tibor egyszerű világát, primitív érzéseit (és a jelek szerint ha jó kezekbe kerül, még a szinte tapintható atmoszféra megteremtésére is alkalmas). A Mariával párban álló Kalt című dal az izlandi Kaelan Miklától pedig, amit Niki mutat az apjának, az énekesnő nyers rikoltozásával gyönyörűen fejezi ki a kislány meg nem értettségét, elkeseredettségét és dühét.

A gyerek érzéseiben ott van minden kislány fájdalma, aki tökéletesnek akarta látni az apukáját, és keserveset csalódva kellett ráébrednie, hogy nem az.

De ez az idealizálás a másik oldalról is működik, lásd Niki tiarát formázó hajráfját, amit Tibor megőriz, majd visszaad neki, és ami egyértelmű utalás arra, hogy az apák hercegnőként akarják kezelni a lányukat. Ezzel a gesztussal pedig (és Tibor ábrázolásával úgy általában is) az alkotó olyan mély empátiával, ami ritka nemcsak a filmesek, de az emberek között is, megmutatja, hogy még egy rossz apa is apa.

Mindebből pedig a rendező mellett a Tibit alakító, a küzdősportok és a kereskedelmi tévé világából érkező Dietz Gusztáv is kiveszi a részét. A színészetbe abszolút amatőrként belecsöppenő férfinak olyan elképesztően erős jelenléte és hihetetlen kisugárzása van, hogy hiába nagyon tehetséges és természetes a Nikit megformáló, szintén amatőr gyerekszínész Horváth Zorka is, színészileg egyértelműen Dietz a film telitalálata. Közös munkájuk eredményeként a Külön falka

rögrealista dolgokból valami olyan csodálatosat hoz létre, amibe belesajdul a szívünk, mégis jó nézni.