Colm Bairéad bemutatkozó nagyjátékfilmje egy másik közelmúltbeli debütálásra emlékeztet: a skót Charlotte Wells Volt egyszer egy nyár című munkájára, hiszen ugyanúgy egy problémás, de szeretetteli szülő-gyerek kapcsolat jelenik meg benne, finoman és nosztalgikusan. Sőt, A csendes lány alcíme lehetne is az, hogy Volt egyszer egy nyár: a sztori szerint ugyanis

egy 10 év körüli kislányt, Cáitet a családja odaadja afféle informális nevelőszülőknek, az anya rokonainak, hogy töltse velük az egész nyarat.

A filmben pontosan sosem mondják ki, miért is passzolják le az egyébként kissé problémás gyereket, de számos jelből azért össze lehet rakni, hiszen szóba kerül a pénztelenség, és ha jól számoltuk, az anya épp nagyjából a hatodik gyereke érkezését várja. Az alkotók pedig Cáit esetében finom, de biztos vonásokkal felvázolják azt is, mi okozza, hogy olyan hallgatag, hogy bepisil éjszaka, és hogy inkább tölti az idejét magányosan kóborolva, mint másokkal.

A csendes lánytól ugyan nagyon távol áll, hogy a végletek filmjének nevezzük, de ahogy Cáit megérkezik a középkorú, gyermektelen Eibhlínhez és Seánhoz, drasztikusan meglátszik a különbség, hogy milyen is az, amikor egy gyereket nem hanyagolnak el, sőt, foglalkoznak, törődnek vele és szeretik. A végletek mellett a didaxis is igen távol áll Bairéad alkotásától, a filmmel ugyanakkor

A Cinnsealach házaspárnál Cáítnek nemcsak a vizelettartási és egyéb problémái múlnak el, de szinte kivirágzik, olyan jól érzi magát náluk. Dumagép persze nem lesz belőle, de nagyon szívmelengető látni, hogy a főhősnő igazi szerető otthonra lel, és hogy kialakulnak a saját kis családi szertartásaik a két átmeneti nevelőszülővel. Mindennek a folyamata persze nem mentes az apróbb zökkenőktől (a férfi, Séan például kezdetben kissé morózusnak, nehezebben megközelíthetőnek tűnik), de ettől is lesz olyan hiteles a film, amely így sikerrel kerüli el a túlzott idill, urambocsá édeskés giccs csapdáját is.

A csendes lány a nemrég lezajlott Oscar-gálán az első ír nyelvű film volt, amelynek sikerült először a shortlistre, majd a legjobb nemzetközi film kategóriában a jelöltek közé kerülnie. Persze a jelenlegi társadalmi-politikai helyzetben és közhangulatban esélye sem volt a háború borzalmait határozott, széles ecsetvonásokkal megjelenítő Nyugaton a helyzet változatlan ellenében, amelynek a győzelmét borítékolni lehetett. De Bairéad alkotása nem is az a tipikus Oscar-győztes film, hiszen a látványos német adaptációtól eltérően konkrétan az ellentéte annak, amire azt mondjuk, hogy színes(-szagos), szélesvásznú.

A szélesvásznú esetében pedig szó szerint is erről van szó: a mű 1,37:1-es képaránnyal készült, azaz majdhogynem a négyzet formát idézi a moziban megszokott, a 16:9-et közelítő 1,85:1 helyett. Kate McCullough operatőr nyilatkozata szerint mindezzel az volt a céljuk, hogy a főhősnő naivitását tükrözzék: ahogy a négyzet közeli képarány csak egy leszűkített, egy nagyon kis szelet a világból, úgy Cáit is csak ennyit érzékel belőle. Mindezt továbbgondolva pedig nézői oldalról ugyanúgy igaz lehet: A csendes lány ugyanis

egy érzékeny karakterdráma,

és egy portré megjelenítését jobban szolgálja ez a képarány, mint a szélesvászon, hiszen minél jobban le van szűkítve a keret, annál jobban tudunk a hősre koncentrálni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a film megelégedne a tévés eszközökkel, vagy esetleg ne lenne nagyon szépen fényképezve. McCullough kamerája Cáit alakját már szinte éteri szépségű és tisztaságú képekkel ábrázolja, mindez a tisztaság pedig a természet csodás látványával is egybecseng;

A természet megjelenítése pedig azért is fontos, mert a látvány mellett van, hogy szimbólumokkal is szolgálja a cselekmény menetét. Nem kell nagy madárszakértőnek lenni hozzá, hogy kihalljuk a háttérből a kakukk két szótagú dalát – ahonnan pedig csak egy lépés, hogy beugorjon a kakukkfióka hasonlat. De akkor sem leszünk kevesebbek, ha nem feltétlenül vesszük észre az ilyen finom utalásokat, mivel

A csendes lány egyszerű meséje is épp eleget ad.

Cáit fokozatos otthonra találása mellett a filmben az is kiderül a lány számára, hogy azért ebben a közegben sem olyan tiszta szívű mindenki, mint a nevelőszülei, emellett pedig szép fokozatosan feltárul egy szomorú tragédia is Eibhlín és Seán életében. Hatalmas fordulatokra persze ne számítsunk, A csendes lány tényleg nem a végletek és a nagy történések filmje – maximum az szerezhet némi meglepetést a végén, amikor az utolsó jelenetből kiderül, a házaspár két tagja közül végül melyikhez kötődött jobban a központi karakter.

Mindez azonban olyan szívmelengető, hogy már csak ezért az utolsó pillanatért is érdemes megnézni az egész filmet.