Soha ne bosszantsd fel a menyasszonyt, szól a régi mondás, és ez most is igaz, pedig a dúsgazdag, de kissé beteg család pont az új arát nézte ki rituális áldozatnak!
Van a fekete vígjátékok meghatározó logikájában valami rendkívül zavarbaejtő és mégis felszabadító. Mert itt nagyon ronda és durva dolgokon nevetünk, rendszerint valakinek a halálán, ami alapjáraton nem éppen vicces, még akkor sem, ha az illető történetesen rászolgált a sorsára. Íme, egy konkrét példa a most moziba kerülő Aki bújtból: a szobába rosszkor belépő cselédlányt valaki izgalmában és némileg reflexből lelövi. A lány senkinek sem ártott, tulajdonképpen semmi köze a sztorihoz, csak azt illusztrálta kolléganőivel, hogy egy nagyon gazdag családnál járunk, akiknek futja furcsán öltözött személyzetre. Aztán meghal szegény, mi meg röhögünk. Röhögünk, mármint az egész mozi, a teljes terem röhög, pedig a nő még szenved egy picit, és a nem túl szép látványt is megtekinthetjük. És ettől működik a fekete vígjáték, mert, ha jól csinálják, bármi belefér, a legrémesebb halálnemek, a legdurvább sérülések, a legvadabb sértések és leglehetetlenebb helyzetek.
Ez történik itt is, amikor egy, a vagyonát eredetileg játékgyártóként megalapozó dúsgazdag család egyik fiatal örököse hazahozza fiatal jegyesét a fényűző családi majorságba. Gyorsan meg is tartják az esküvőt ott helyben, majd közlik a lánnyal, Grace-szel, hogy éjfélkor lesz egy kis családi összeröffenés. Ahol majd együtt játszanak, azt még nem tudni, mit, majd eldönti azt a família vagyonát különös módon megalapozó titokzatos kis doboz, ami minden új családtagnak új kártyát dob ki: van, akinek sakkot, van, akinek dámát és van, akinek bújócskát. Ám míg az előzőek ártatlan társasjátékok, az utóbbi vérre megy, a balszerencsés Grace vérére, akinek ugyan nem esik le elsőre a tantusz, hiszen jövendőbelije sem avatta be a részletekbe, de végül nemes ellenfélnek bizonyul. Vagy nem is annyira nemesnek, inkább keménynek, de erről később.
Mert nyilván azt követeli a történet és a dramaturgia, hogy a kiválasztott préda feltalálja magát, túlélje a megpróbáltatásokat, majd üldözői ellen forduljon, különben mit néznénk, ha hét perc alatt végeznének vele? Ebből is látszik, hogy a kifacsart esküvős sztorikhoz bizarr módon Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett (Az ördög ivadéka) rendezőpáros nem akarta feltalálni a spanyolviaszkot, nem próbálták megváltani a világot és valami rendkívül egyedit alkotni, de ezzel semmi baj. Egy tisztességes, mérsékelten emlékezetes iparos munkát akartak letenni az asztalra, és le is tették, benne néhány nagyon jól eltalált és pár nagyon jól megcsinált jelenettel, és rengeteg, oly' régóta ismert horrorfilmes klisével és fordulattal. És pár, már emlegetett csúnya halálesettel és fatális véletlennel.
És egy remekül eltalált hősnővel, aki ugyan egyenesen a „Hogyan találjunk horrorfilmünkhöz közepesen ismert, viszonylag átlagos kinézetű és megfizethető színésznőt?” ismertető lapjaiból lépett volna ki, mégis az átlagosnál jóval szórakoztatóbb. A sokszor a szegény ember Margot Robbie-jaként emlegetett Samara Weaving – és ezt a jelzőt mostanában sokakra sütik el -, aki mellesleg Hugo „Mr. Smith” Weaving unokahúga, pont a megfelelő módon csinos, talpraesett és közönséges, és az utóbbi elég fontos vonás a történet és a film szempontjából. Mert minden a családi vagyon fenntartásáról szól, a hagyományokról, eleganciáról, neki viszont nagyon jól áll az egyre véresebb és mocskosabb menyasszonyi ruhához felhúzott tornacipő, a hol kétségbeesett, hol dühödt sikítás és káromkodás. Abból elég sok jut neki, és látszik, hogy jól esik neki, hogy többször és nagyon vaskosan elküldheti a gazdagokat a jó édes anyukájukba.
Amihez remekük asszisztál a cseppet sem gonosz, de hűvösen tárgyilagos anyósként Andie MacDowell, a kissé tehetetlen újdonsült férjként Mark O'Brien és alkesz sógorként Adam Brody (Shazam), és bár láttunk már hasonlót részeiben és/vagy egészében, ez egy késő nyári estére tökéletes szórakozás!
Értékelés: 8/10
