Az erdő mélyén egy békés szekta él, csupa boldog, elégedett nő lesi rajongva az egyetlen férfi, a Pásztor minden szavát. Talán ez a földi paradicsom, de tudjuk, hogy nem az, és azt is, hogy hamarosan vér fog folyni.
Lévén, hogy hivatalosan is a két legvallásosabb európai országról van szó, ezért ha egy lengyel rendezőnő Írországban, nagyobb részt ír pénzből és koprodukcióban filmet forgat, akkor eléggé borítékolható, hogy a kész műben a hit kérdése, illetve a szexualitás központi szerepet fog játszani. Pláne akkor, ha már a címben is ott szerepel a legismertebb keresztény szimbólum, a bárány. Ez volna A másik bárány (2019).
Bár néhány jelből akár arra is következtethetnénk, hogy Amerikában járunk, valójában elég egyértelmű, hogy a gyönyörű, de vad, szélfútta, zsámbékos, mocsaras ír tájon járunk. Itt él pár lakókocsiban az erdő szélén a Pásztor (Michiel Huisman) és a Nyája. Ami nem birkákból, hanem nőkből, fiatalokból, középkorúakból, és azok lányaiból áll. Ez egy pici, meghitt szekta, amely kivonult a modern világból, teljesen önálló és önfenntartó, állatokat tartanak, saját maguk készítik a ruháikat és használati eszközeiket, és persze szigorú szabályok szerint élnek – hiszen egy szektáról beszélünk. A Pásztor minden szava szent, ő a tanító, az apa – néha szó szerint, néha nem -, és persze a szerető, a nők pedig két kategóriába esnek, a piros ruhát hordó hitvesek és a kék ruhás, fiatal nővérek. Selah (Raffey Cassidy), csillogó tekintetű kamaszlány még nővér, de lassan megérik a hitvesi korra, amit egyszerre izgalommal és félelemmel eltöltve vár, hiszen az első vérzése után minden meg fog változni.
Naná, hogy a Pásztor egy szimbólum, a bárányok is azok, a kék szín és a piros is az, meg persze a vér, és szinte minden az Malgorzata Szumowska (Szex felsőfokon, Az Ő nevében, Arc) filmjében, és a rendezőnő előző munkáinak címe egyfajta útmutatás is ahhoz, mire is számíthatunk. Nyilván arra is számíthatunk, hogy a látszólagos idill hamarosan megtörik, és valóban, egy este rendőrök érkeznek, és a szektának tovább kell költöznie. Neki is vágnak a vad tájnak, hátukon a legszükségesebb holmival, mellettük kutyájuk tereli a nyájat, a Pásztor pedig rendíthetetlenül menetel előttük, hogy elvezesse őket az Ígéret földjére – csakhogy az út a gyülekezet minden tagját próbára teszi, és lassan kiderül, hogy vezetőjük nyájas, kenetteljes álarca mögött könyörtelenség és kíméletlenség lakozik. Szumowska van olyan tehetséges és persze rutinos is, hogy tudja, itt nem kell semmit elmagyarázni, csak mutatnia kell az arcokat, a tekinteteteket, a szereplők tartását, mozgását, a többire pedig ott vannak a fentebb emlegetett szimbólumok.
A szimbólumokkal meg ugyebár egyszerre kell óvatosan és erőteljesen bánni: ha nem elég nyilvánvalóak, ha bizonytalan a használatuk, akkor egyszerűen nem működnek, ha viszont túl erőteljesen alkalmazzák őket, akkor a néző kikéri magának, hogy az arcába tolják őket, és azt fogja érezni, hogy a film készítői pár agyonkoptatott szimbólummal akarják helyettesíteni az igazi mondanivalót. Merthogy nem a lengyel rendezőnő az első, aki a báránnyal az áldozatot, a vérrel a megváltást jelképezi, és így tovább, ami nem is baj, ezek a dolgok örökre szólnak, a kérdés az, milyen érzékkel, hogyan használja őket, a válasz pedig az, hogy nagyjából 80 százalékban nagyon jól. Az A másik bárány hihetetlenül szép, tökéletesen megkomponált alkotás, amihez tökéletes arcokat találtak. Michiel Huisman (ő volt Daario Naharis a Trónok harcából) tényleg sugározza magából azt a magabiztosságot, azt az átszellemültséget, ami a karakter vonzereje, ugyanakkor ott van a szemében a keménység és a kegyetlenség is. Ő viszi a filmet, bár keveset tudunk meg róla – talán érdekes lett volna megtudni, hol ismeri meg a nyáj tagjait, de erre direkt nem kapunk választ -, minden körülötte forog, rá reflektál, és ehhez képest Raffey Cassidy (Hófehér és a vadász, Holnapolisz, Egy szent szarvas meggyilkolása) alakja Saleh-ként a történet legvégéig csak hozzá képest értelmezhető, a férfi hiányában sokkal kevésbé lesz izgalmas.
Ami ironikus, mert a film eleve a nő és férfi közötti viszonyrendszert, alá és fölérendeltségi viszonyt igyekszik újraértelmezni – ebben olyan nagyon sok újat nem tud mondani, talán nem is lehet -, és furcsa módon meg is állunk ezen a ponton, nem tudjuk, mi történik a férfi nélkül, csak azt, hogy nem nélkülözhetetlen. Van helyette csodás látvány, egy nagyon erős hangulat, ami ugyan visszaköszön máshonnan is – a hitvesek öltözéke kapcsán nehéz nem gondolni A szolgálólány meséjére -, de a legvégéig hibátlanul működik. A végét viszont nem sikerült azon a szinten lezárni, amit a film megérdemelt volna.
Értékelés: 8/10
