Floridai álom

Sean Baker különös jelenség, hiszen fillérekből készített filmjeiben az amerikai társadalom peremén élőkkel foglalkozik, kisstílű szélhámosokkal, transzvesztitákkal, pornószínészekkel, miközben őt magát, ellentétben a többi, hasonló témákkal foglalkozó független filmessel, rögtön felkapta a szakma. Filmjének hőse Halley (Bria Vinaite), a csinos, de zabolázatlan természetű fiatal nő, aki kislányával (az elképesztően természetes Brooklynn Prince) él itt hétről hétre, alkalmi melókból, kisebb stiklikből és néha valami egész másból fizetve a lakbért. Mivel nyári szünet van, a lány a környéken lóg a barátaival. Idegenektől tarhálnak pénzt fagyira, lakatlan házakba lógnak be, aztán pár csínynek komoly következményei lesznek.

Három óriásplakát Ebbing határában

Mi is áll azon a három óriásplakáton a tök ismeretlen kisváros határában, „ahol csak idióták járnak”, hogy a helyi seriff szavait idézzük? Mindössze az, hogy az illető seriff nem teszi a dolgát, merthogy 7 hónap telt azóta, hogy valaki megerőszakolta és megölte Mildred Hayes tinilányát, majd a holttestet leöntötte benzinnel és felgyújtotta. Az ügyben a rendőrség semmiféle eredményt nem tudott felmutatni, az anya pedig valamiféle marketinges ősösztönre hallgatva kétségbeesett lépésre szánja el magát. Az ír Martin McDonagh  rendező-forgatókönyvíró pedig egy éjfekete, néha trágár vígjátékot ötvözött zseniálisan egy rendkívül érzékeny drámával, és milyen jól tette!

A víz érintése

És igen, ez az a film, amire úgy fognak emlékezni, hogy a süketnéma lány lefeküdt a halemberrel, ami igaz is, de nem ez a lényeg. Guillermo Del Toro ezzel a munkájával visszatért ahhoz a stílushoz és ahhoz a fajta történetmeséléshez, amit utoljára a 2006-os A Faun labirintusában láthattunk tőle, amihez extraként egy fantasztikus hidegháborús történetet kapunk, elképesztő részletgazdagsággal, titkos kutatóbázissal, kémekkel és mindennel, ami ehhez kell. És a zseniális Michael Shannont is megkapjuk a rettentő biztonsági főnökként, akinek az őserdőben talált halember csak nyűg, inkább felnyitná, mi van benne, de ezt a szürke, magányos takarítólány (Sally Hawkins) nem hagyhatja.  

Bosszúállók: Végtelen háború

Nos, nem mindenki szerette a Marvel moziverzum nagy revüszámát, ahová tényleg minden szuperhőst meghívtak fellépni, akit eddig megszerettünk, és lehet is mit kritizálni rajta, egy rettentő fontos dolog azonban Marvelék mellett szól: mertek nagyot lépni és váratlant húzni. Amikor ugyanis a rettentő titán, Thanos (a lila kőarc alatt: Josh Brolin) összegyűjti a világegyetem különböző szegleteiben kallódó Végtelen Köveket, hogy egyetlen csettintéssel világokat pusztítson el, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt egy nyári hollywoodi blockbustertől megszoktuk. Nagyon nem, és maga Thanos is remek gonosz, akit végre nem a harag vagy a bosszúvágy vezérel!  

Hang nélkül

Képzeljük el azt a világot, ahol a legkisebb nesz, egy hangos lépés, egy levert vagy feldöntött tárgy zaja is az életünkbe kerülhet. Ahol a nap minden percében üldözött vadak vagyunk, de ha betartunk egy sor nehezen betartható szabályt, akkor esetleg, de csak esetleg túlélhetünk egy darabig. Természetesen egy család, néhány gyerek jókora nehezítést jelent, egy születendő kisbaba pedig kész halálos ítélet. És mindezt nem egy veterán horrorrendező rendezte, hanem a férfi főszerepet is eljátszó, elsősorban komikusként ismert John Krasinski, akinek nyilván segítségére volt, hogy a feleségét játszó Emily Blunt egyrészt generációjának egyik legjobb színésznője, másrészt a való életben is a felesége.

Deadpool 2

Az első rész, hála a karakterébe annak idején beleszerető Ryan Reynoldsnak, borított minden korábbi szuperhősfilmes konszenzust, és ehhez nem kellett mást tennie, csak tiszteletlennek, de viccesnek lennie mindennel és mindenkivel szemben, beleértve önmagát is. A kérdés nem is az volt, hogy a folytatás ezt a rendkívül sikeres csapásvonalat választja-e, hanem az, tart-e még a lendület, és tud-e olyan érdekes lenni, mint az első rész. És Josh Brolin gondoskodik az izgalomról, ő az időutazó mutáns, Kábel, aki egy duci kisfiút akar megölni. És aki ismeri a képregényeket, az tudja, Deadpool gyengéi a gyerekek és a kisállatok, így nem hagyhatja, hogy az irdatlan erejű gyilkológép bevégezze a küldetését.

Az első ember

Damien Chazelle a Holdra szállás feldolgozását feldolgozó munkája nagyszabású, elképesztően látványos kalandfilm, még azzal a hendikeppel is, hogy tudjuk, mi lesz a végkifejlet. Nem tudjuk viszont az egyes tesztek, próbarepülések, űrdokkolás eredményeit, és a rendező nagyszerűen komponálja meg őket, és nem csak Armstrongért (Ryan Gosling) kell izgulnunk, hanem több más űrhajóstársáért, barátjáért is. És persze ott van maga az űrrepülés, amit a film csodálatosan jelenít meg, hiszen egyszerre, egyenértékűen jeleníti meg az ember alkotta dübörgő technológiát – és ha a hangért nem jelölik Oscarra Az első embert, akkor nincs igazság! - és a végtelen tér szépségét.

A bűnös

Egy zsaru büntetésből diszpécserszolgálatot teljesít, és egy ismeretlen nő hívását fogadja, aki azt mondja neki, hogy elrabolták. Ennyi a sztori, de ez így is izgalmasabb, mint a mozikba kerülő legtöbb akciófilm, talán pont azért, mert magát a cselekményt nem látjuk, csak elképzeljük. Hősünk sem a klasszikus értelemben vett főhős, sokszor csak értelmezi vagy lereagálja azt, amit megtud a telefonon keresztül, igaz, a végére a megszerzett információk segítségével már ő maga is képes befolyásolni az eseményeket. Más kérdés, hogy rendőrünk bizonyos helyzetekben csak találgatni kényszerül, és ezzel a rendező képes mind a történetet, mind főhősét tökéletes módon manipulálni.

Egy nap

Egy három gyerekes budapesti anyuka átlagos, rohanós szürke napja aligha ígér frenetikus moziélményt, Szilágyi Zsófia valahogy mégis rendkívüliként tudja mindezt bemutatni. Amihez persze kellett egy (talán) hűtlen férj, három nagyon hiteles és szerethető, de egyáltalán nem cuki gyerekszínész, egy kamera, amely végig lépést tud tartani a rohanással, és egy kicsit a várost is megmutatja, és kellett főszereplőnőnek Szamosi Zsófia. Aki semmit nem játszik túl, semmit nem reagál túl, és képes arra, hogy a trivialitást és a drámát ugyanabba a pillanatba sűrítse bele, miközben karaktere nem csak elszenvedője, de bizonyos elkerülhetetlen módon maga is előidézője minden rossznak, ami vele történik.

Nyughatatlan özvegyek

Az olyan zajos kritikai sikert arató művészfilmek, mint az Éhség és a Shame - A szégyentelen, illetve a többszörös Oscar-nyertes 12 éví rabszolgaság után Steve McQueen rendező úgy döntött, hogy egy kommersz darabot csinál. Egy stúdiófilmet, ráadásul egy remake-et. A Nyughatatlan özvegyek ugyanis egy 1983-os angol tévésorozat, az Özvegyek újragondolása. Most azonban a bűnös Chicagóban járunk, ahol a címnek megfelelően néhány özvegy nem bír a bőrében maradni. Míg a sztori váza teljesen átlagos ún. heist film, a történet annyi többletjelentést kap, hogy az kitenne három másik filmet is, mégsem azt érzi az ember, hogy ebbe mindent belezsúfoltak.