A horrorfilm műfajához mindig is közel állt az alacsony költségvetés és a zsigerig hatoló iszonyat. Ezt a kettőt egyesíti a kézikamerával rögzített formátum, ami bár kevés pénzből készül, de jóval mélyebben bevonja a nézőt, mint egy hagyományos film, mivel azt az illúziót kelti, hogy az események valóságosak. Ezekben a filmekben ismeretlen színészek játszanak, és általában a kamerát is ők kezelik. A műfaj egyik első jelentős alkotása Ruggero Deodato 1980-ban készült ultrabrutális horrorfilmje, a Cannibal Holocaust, igaz, ennek csak egy része készült kézikamerával, ám ezek a szekvenciák nagyon is valósnak hatnak. A néző már nem egy kívülálló, aki csak szemléli a borzalmakat, hanem maga is részesévé válik, a dokumentum-jelleg pedig elhiteti, hogy amit látunk, az nagyon is valós. Emiatt a parafaktor is jóval erősebb, mint egy olyan horrornál, ami jump scare-ekkel próbál ránk ijeszteni, hiszen 

egy biztonsági felvételen megjelenő rémalak jóval félelmetesebb, mint a sövényből előugró szörny. 

Következzen nyolc olyan kézikamerás horror, amitől szétparáztuk az agyunkat.

Ideglelés – The Blair Witch Project (1999)

A műfaj nagy alapvetése, ami nem csak a kézikamerát, hanem a talált film formátumát is bevetette, és a három alkotó (és főszereplő: Heather Donahue, Michael C. Williams, Joshua Leonard) elhitette a nézőkkel, hogy egy valódi felvételt látnak, és a rajta lévő személyek tényleg eltűntek. Ehhez egy olyan erős kampányt építettek fel még a bemutató előtt, aminek része volt a film weboldala, ahol fiktív rendőrségi jelentéseket is lehetett olvasni az „ügyről”. A filmet először pár moziban mutatták be, erősítve ezzel annak különlegességét, és

a nézők olyannyira elhitték, hogy amit látnak, az valós, hogy Donahue édesanyja még részvétnyilvánításokat is kapott.

Az Ideglelés most már nem akkora szenzáció, mint amikor bemutatták, hiszen tudjuk, hogy amit látunk, az fikció, de még így is kellőképp ránk tud ijeszteni, olyan erős atmoszférája van. A film sztorija nem valami vaskos: három fiatal filmes elindul, hogy utánajárjon a blairi boszorkány legendájának, majd pár helyi emberrel készült riport után bemennek az erőbe, ahonnan nem találnak ki, miközben egyre furcsább és vészjóslóbb események követik egymást, és mindezt rögzítik. A Ideglelés azért is működik közel negyedszázaddal a bemutató után is, mert hatásosan adja át azt a rettenetet, amit a szereplők átélnek, és így az a nézőre is átragad.

Parajelenségek (2007)

A műfaj másik népszerű alkotása, ami jó pár folytatást megélt, de semelyik nem olyan hatásos, mint a fillérekből leforgatott első rész. Ez elsősorban az erős realisztikus hatásnak és a rengeteg rögtönzésnek köszönhető, ami a természetesség hatását kelti. A történet egy fiatal párról (Katie Featherston és Micah Sloat, akik a saját nevükön szerepelnek) szól, akik új házukba költözve azzal szembesülnek, hogy valószínűleg valamiféle entitás garázdálkodik náluk. Hogy jobban szemügyre vegyék, kamerákat szerelnek fel a házban, és amit az éjszakai felvételeken látnak, abban nincs köszönet.

A Parajelenségek arra az eredendő félelmünkre játszik rá, hogy alvás közben fogalmunk sincs, hogy mi történik körülöttünk, és kiszolgáltatottak vagyunk.

A film kultikussá vált éjszakai felvételei azért hatásosak – a mozis vetítésről több néző is távozott, mert nem bírták cérnával – mert hosszan kitartott, nyugodt jelenetek (gyakran csak két alvó embert látunk) vezetik fel a borzalmakat, és minden pillanatban attól félünk, mikor történik valami rettenetes.

bővebben a parajelenségekről

Miközben alszunk, betör a borzalom

A Parajelenségek az egyik legősibb félelmünkre játszik rá: míg nem vagyunk ébren, kiszolgáltatottá válunk.

Tovább

[Rec] (2007)

Ugyanebben az évben a spanyolok is megmutatták, hogyan kell hatásos kézikamerás horrort készíteni (aztán persze az amerikaiak elkészítették a jóval gyengébb saját verziójukat Karantén címmel). A koncepció ezúttal kicsit hivatalosabb, és ezáltal még valósághűbb lett: nem amatőr forgatócsoport, vagy webkamera rögzíti a rettenetet, hanem egy híradós stáb. A fiatal riporter (Manuela Velasco) egy könnyed műsorra készül, amiben a tűzoltók egy estéjét követik végig, ehelyett azonban egy rémálomba csöppen: valamiféle fertőzés szabadul el egy lakóházban, aminek hatására az emberek erőszakossá válnak, és a többiekkel együtt a stáb is a házban ragad és az életükért küzdenek.

A [Rec] egy szédületes hullámvasút, ami nagyon hamar beránt, és az alig 80 perces játékidő végig nem ereszt.

A film hatásosan és rémisztően realisztikusan mutatja be a klausztrofób pánikot és tömeghisztériát, miközben képes megkedveltetni a központi karaktereket, akikért végig lehet izgulni, mivel a labirintusszerű, sötét lakóház minden szegletében veszély leselkedik. A filmhez több folytatás is készült, ezek közül a második rész még hű marad a hagyományokhoz, ám később már elengedik a kézikamerás formátumot, és a horrorkomédia felé billen el a hangnem.

Lake Mungo (2008)

Ha szabad egy személyes kitérővel kezdenem: számomra ez volt a listán szereplő filmek közül a legmegrázóbb. A Lake Mungo több szekvenciából áll, többféle kézikamerával felvett és talált felvétel segítségével rajzolódik ki a teljes történet. Az ausztrál horror az úgynevezett mockumentary műfajába tartozik: ez tulajdonképpen egy fikciós mű, ami dokumentarista stílusban lett leforgatva. Magyarul talán úgy mondhatnánk, hogy áldokumentumfilm. A Lake Mungo tényleg olyan, mint egy archív felvételekből és interjúkból álló dokumentumfilm, ami egy fiatal lány, Alice Palmer (Talia Zucker) rejtélyes haláláról szól, aki látszólag véletlenül vízbe fulladt. A film

minden horrorklisétől mentes, nincsenek olcsó ijesztgetések, és leginkább beszélő fejeket látunk, mégis úgy képes a bőrünk alá kúszni, hogy szabályosan szorongunk, miközben nézzük, aztán egy olyan sokkoló lezárásba torkollik, amitől nehéz szabadulni.

Ráadásul a Lake Mungo metaszintre emeli a kézikamerás koncepciót, hiszen akad benne olyan felvétel, amiről kiderül, hogy átverés: tehát megrendezett. Érdekesség, hogy a filmet író és rendező Joel Andersonnak ez az egyetlen nagyjátékfilmje.

Cloverfield (2008)

A Lostot is jegyző J.J. Abrams mestere a meghökkentésnek, nem csoda, hogy vele promózták annak idején a Cloverfield című filmet, aminek valójában csak az egyik producere. A rendező az a Matt Reeves, aki többek közt letette az asztalra a tavalyi éjsötét Batman-filmet. Szóval ezen a fronton se lehet azt mondani, hogy átlagos direktorral lenne dolgunk. A Cloverfield talán kicsit kilóg a listáról, mivel bár a kézikamerás horrorok táborát erősíti, de jóval nagyobb stábbal készült, és költségesebb is volt, mint általában a műfaj darabjai (25 millió dollár – viszonyításként a Parajelenségek 15 ezer dollárból készült), ami nem csoda, hiszen

ez egy szörnyfilm, alulnézetből.

Egy kézikamerával rögzített bulival kezdünk, majd New Yorkot elkezdi leamortizálni egy hatalmas lény, akiből a játékidő nagy része alatt semmit sem látunk, csak a tombolásának eredményét tapasztaljuk, hiszen végig azoknak az embereknek a kameráján át látjuk az eseményeket, akiket az elején megismertünk. Csodálkozott is multiplex mozik közönsége, mikor bemutatták.

Ez is érdekelhet

Így született meg minden idők egyik legfélelmetesebb horrorfilmje

Minden, amit az Ideglelésről tudni akartál.

Tovább

Síri találkozások (2011)

Amerikában nagy hagyománya van a szellemvadász műsoroknak, nem csoda, hogy ezek mintájára is készült kézikamerás horrorfilm. A Síri találkozásokban egy fiktív szellemvadász show stábja egy elhagyott elmegyógyintézet falai közt keres kísérteteket, és talál bizony, de még mennyire, hogy talál.

Ez a film egyszerre rémisztő és vicces, komoly és szatirikus.

Ellentétben az eddigiekkel, itt rengeteg jump scare van, gyakran ijesztenek rá a nézőre, és szinte minden harmadik pillanatban valamilyen szellem vagy démon ugrik a kamera elé. Ez a túlzó rémisztgetés egyszerre sokkol és szórakoztat, hiszen már nevetségesen sok, ahogy az arrogáns és aljas házigazdát alakító Sean Rogerson is egy remek karikatúra.

Creep (2014)

Bár a Creep egy kissé kiszámítható, ám mégis helyet kapott a listánkon, mivel az alapkoncepciója a maga egyszerűségében zseniális.

Egy visszahúzódó, erdei faházban élő férfi felbérel egy amatőr filmest, hogy dokumentálja az életét, mivel állítása szerint halálos beteg, és szeretné, ha maradna utána valami a „meg nem született gyermekének.”

Már ez a kiindulópont is hátborzongató, majd egyre több jel utal arra, hogy emberünk erősen pszichopata, így szegény videós elég nagy zűrbe keveredik, amiből nehéz kikecmeregni, hiszen a férfi úgy telepszik rá, mint egy irritáló és levakarhatatlan barát, aki mindenütt ott van, és nem érti meg, hogy például te most inkább haza akarsz menni és nem végigpiálni az éjszakát. A Creep egyértelműen a két színészre támaszkodik, és Mark Duplass valamint Patrick Brice nem is okoznak csalódást, így a film egy jó ritmusban felépített horror lesz, ami bár egy kiszámítható végkifejlet felé tart, de legalább azt sikerült jól kivitelezni.

Rang zong / The Medium (2021)

Hogy Thaiföldről is hozzunk valamit, íme egy frusztráló mockumentary, ami látszólag a sámánok életéről szóló áldokumentumfilm, ám mivel a téma az utcán hever, hamar egy brutális ördögűzés közepette találjuk magunkat. A The Mediumot már korábban is kiemeltük a legjobb ördögűzős filmek közt, de itt is helyet kell kapjon, mivel egyszerre egy tragikus dráma és egy hideglelős horrorfilm. Külön érdekessége, hogy

valóban van egy dokumentarista szál benne, hiszen sok minden kiderül a thaiföldi hiedelemvilágról,

sőt, igazából az egész történet e köré szerveződik. A nyugtalanító, olykor sokkoló film ráadásul a végén még csavar egyet a történeten, amitől aztán az egész új értelmet nyer.

(via Collider, Fangoria, Paste Magazine, Yardbarker)