111 éve, 1912. március 30-án hunyt el minden idők legtöbb könyvet eladó német írója, az amerikai vadnyugat legismertebb európai krónikása, Karl Friedrich May – vagy ahogy mi, magyarok ismerjük: May Károly. Számos bestsellere szolgált filmforgatókönyvek alapjául, melyekben a festői vadnyugati hátteret többnyire a szocialista Jugoszlávia hegyei szolgáltatták. Halhatatlan regényhősei, mint Winnetou, a bölcs apacs törzsfőnök, vagy az indiánokkal jó barátságot ápoló Old Shatterhand (aki nem mellesleg az író alteregója!) 

szüleink kedvenc nyári olvasmányainak főszereplői, akik még ma, a sztreccsgatyás szuperhősök korában is megannyi izgalmas kalandot kínáló, érdekes karakterek bírtak maradni.

Alábbi cikkünkben egy csokornyi érdekességet szedtünk össze Karl May-ről és a szórakoztatóipar majd' minden szegletét meghódító műveiről.

1. Karl May sosem járt az igazán vad Vadnyugaton

A szegény sorú szászországi családban született May már korán szerencsét próbált íróként, ám a korai írásai még nem voltak túl népszerűek. Ezután tanár lett, ám számos alkalommal összeütközésbe került a törvénnyel – apróbb lopások és csalások miatt többször börtönbe került! 1875-től kezdődött meg a regényei nemzetközi diadalútja, amelyben alighanem oroszlánrésze volt annak, hogy a legtöbb könyvét egyes szám első személyben írta (nem ritkán a saját tapasztalatait és úti élményeit is beleszőve), így azok sokkal személyesebb hangvételű, átélhetőbb kalandok voltak az olvasóknak.

Valójában azonban sosem járt a klasszikus vadnyugaton: a prérit és a nyugati határvidéket csak mások romantikus elbeszéléseiből ismerte. Amerikai útjai során ugyanis szinte csak New York államban utazgatott,  a banditák és indiánok uralta, romantikus vadnyugat ismeretének hiányát viszont sikerrel pótolta élénk képzeletével, valamint a korabeli térképek, útleírások és néprajzi publikációk tanulmányozásával.

2. Karl May már nem élhette meg a regényei filmadaptációit

Az író 1912-es halálakor ugyan már létezett, sőt, első virágkorát élte a filmgyártás, a némafilmesek azonban csak a '20-as évektől kezdve csaptak le Karl May kalandregényeire, így ő már nem élhette meg az adaptációkat (ellentétben például Ian Fleminggel, aki elégedetten szemlélte végig a korai James Bond-filmek előkészületeit). Az 1920-as években ráadásul még nem is a vadnyugati történetiből készültek fekete-fehér némafilmek, hanem az általa írt, mesés Keleten játszódó kalandokból:

az 1920-ban Josef Stein rendezésében bemutatott Die Todeskarawanen című filmben például Lugosi Béla alakított egy buja arab sejket, aki európai utazókkal kerül összetűzésbe a forró Szaharában.

3. Terrence Hillt melegnek hitték a Winnetou 2 forgatásán

A '60-as években, amikor Hollywood negédes, túlromantizált vadnyugati filmjeinek kezdett bealkonyulni, és egyre népszerűbbek lettek a spanyol tájakon leforgatott olasz spagettiwesternek, a német filmgyártás is felfedezte magának Karl May műveit, mint kimeríthetetlen adaptációs forrást. Az 1964-es Winnetou 2 - Az utolsó renegátok ban a német nézők számára addig teljesen ismeretlen, német felmenőkkel is rendelkező olasz színész Mario Girrotti (művésznevén: Terence Hill) alakította az indiánok és a telepesek közt közvetítő Merill hadnagyot, aki ellen Klaus Kinski ármánykodott a Karl May-regények alapján megírt történetben. Harald Rain rendező felesége, Karin Dor egy Ribanna nevű indiánlányt játszott filmben – amelynek egyik forgatási érdekességét később is mindig szívesen osztotta meg a sajtóval. Történt ugyanis, hogy míg a vásznon Terence Hill mindig is jóképű és harcias hősöket alakított, a Winnetou 2 forgatáson végig udvarias, félénk és visszahúzódó volt, így az a pletyka terjedt el róla, hogy azért nem csapja a szelet a német színésznőknek, mert valójában meleg...

Amikor néhány nő ismét sugdolózni kezdett Marióról, odamentem a férjemhez, Haraldhoz, és azt mondtam neki, végére kell járnom, hogy homoszexuális-e Mario. Ezután odaléptem hozzá, szájon csókoltam, amit ő viharosan viszonzott. Aztán azt mondtam, jól van, most már elég! Megfordultam, visszatértem a kis csoporthoz, és kijelentettem: Na látjátok, nem az.

4. Gojko Mitić csak „a Kelet Winnetouja” volt

Sokaknak úgy él az emlékezetében, hogy a jugoszláv sztár volt a főszereplője a Karl May-regényekből készül mozifilmeknek, de ez egy téves emlék. Az persze igaz, hogy Gojko Mitić benne volt például a Winnetou 2-ben, de ő ott Fehér Hollót játszotta, mivel az NSZK-béli forgatócsoportok előszeretettel dolgoztak a vasfüggöny mögötti Jugoszláviában. Winnetou-t viszont ezekben a nagyszabású produkciókban a francia Pierre Brice alakította, és az keletnémet filmgyártás nem is nagyon csinált Karl May-adaptációkat, mivel az NDK-ban komolyan vették, hogy Hitler az egyik kedvenc írójának tartotta a Winnetou szerzőjét, így egészen a '80-as évekig tiltólistán volt. Az NDK-ban így inkább más népszerű westernkönyves szerzők műveit filmesítették meg Gojko Mitić főszereplésével, a Liselotte Welskopf-Henrich-féle A Nagy Medve fiaitól J. F. Cooper Vadölőéig. (Ezt a furcsa jelenséget egyébként, amikor mindenki ugyanúgy emlékszik valamire, annak ellenére, hogy az nem is fedi a valóságot, Mandela-effektusnak nevezik, amelyhez ebben a cikkünkben több filmes példával is szolgáltunk).

5. Gojko Mitić valóságos izomkolosszus volt Pierre Brice mellett

Az 1964-es Keselyűk karmaiban című NSZK westernfilmben ismételten együtt játszott Terence Hill, Gojko Mitić és Pierre Brice. A történet arról szólt, hogy fehér farmerek meggyilkolásával vádolnak meg egy indián törzset, ám Winnetou és Old Surehand átlátnak a szitán, és kiderítik, hogy a Keselyűknek nevezett bűnbanda volt az igazi tettes. Az NDK-béli Német Szocialista Egységpárt legnagyobb örömére Gojko Mitic, aki ekkora már „a keletnémet DEFA filmgyár kultúrpolitikai főindiánja” volt, sokkal daliásabban festett a vásznon Wokadeh szerepében, mint Pierre Brice a híres-neves Winnetouként...

Terence Hill viszont ebben a filmben már csak egy mellékkaraktert játszott (ő volt az ifjabbik Baker), és Pierre Brice visszaemlékezése szerint tényleg nagyon visszahúzódó természetű volt (az ember szinte el se hiszi, hogy ugyanez a színész volt az a sok nagydumás bunyós is a Bud Spencerrel közös akciókrimikben!):

Leginkább az tűnt fel, hogy nagyon-nagyon szeretetreméltó, de őrületesen félénk férfi volt. Többnyire csak a kispadról figyelte a történteket. Ilyen szempontból hozzám közel állónak éreztem Mariót.

6. Terence Hill Az olajhercegben is szerepelt

Pierre Brice és Stewart Granger újabb közös, 1965-ös NSZK westernjében Winnetou és Old Surehand az Olajherceg néven ismert, akasztófáravaló gazembert tanítja móresre, miután a gazdag gazfickó zsíros olajmezőket szimatol a telepeseknek és az indiánoknak is oly kedves, festői szépségű vidéken. Mario Girotti, azaz Terence Hill ezúttal Richard Forsythe szerepében volt látható (az alábbi előzetesben 1:54-nél tűnik fel mogyoróbarna hajjal!), és „szokás szerint” itt is egy csinos telepeslánynak csapta a szelet...

7. Kész rémálom volt az Old Surehand forgatása

A nálunk Winnetou bosszúja címen is ismert, 1965-ös NSZK westernfilmben szokás szerint Pierre Brice alakította Winnetout, Old Surehandet pedig ismételten Stewart Granger. Terence Hill ezúttal csak egy kisebb szerepben volt látható: egy Toby nevű romantikus hős fickót játszott (az alábbi előzetesben 1:14-től látszódik néhány jelenetben), aki nemcsak segít Winnetounak és Old Surehandnek felgöngyölíteni egy gyilkosságot, de beleszeret egy Judith nevű nőbe (Letícia Román) is. Hill életrajzírója, Ulf Lüdecke azonban azt írta a filmforgatásról a könyvében, hogy

(...) a westernhősnek ugyan kissé már koros brit Stewart Granger is feltűnik a filmben, aki arroganciájával a fél stábot kikészítette, és első sorban azzal keltett feltűnést, hogy úgy hordozta körbe a sztyeppén a fegyverét, akár egy tönkrement esernyőt.

8. Magyarok készítettek kultikus társast Az Ezüst-tó kincséből

Az Ezüst-tó kincse társasjátékot aligha kell bemutatni a mai 40-es korosztálynak, elvégre ez volt az egyik legismertebb késő Kádár-kori magyar társasjáték a kultikus Police 07 mellett. Sikerét mi sem fémjelzi jobban, mint hogy a Novoplast a rendszerváltás utáni megszűnéséig 60 ezer darabot adott el belőle, ma pedig ez a Retro Games kiadó egyik slágerterméke. A maga korában, 1988-ban egy igazi hadüzenet volt ez a Hasbro, a Ravensburger, az MB és a Parker olyan rablókapitalista társasjátékainak, mint a Monopoly és a társai – de jelen sorok írója rá az élő tanú, hogy bizony még a '80-as évek vendégségeinek és gyerekzsúrjainak örök sztárjánál, a Gazdálkodj okosan!-nál is jobb móka volt!

A nagyvárosi ingatlanbizniszek, meg a mosógép és az OTP-nyereménybetétkönyv hajkurászása helyett ugyanis Karl May Winnetou-történeteinek kellős közepébe csöppentünk, ahol nem a legjobb fekvésű telkekért vagy a Skálában akciós Rakéta porszívóért folyt a harc, hanem bányászati, vadászati és halászati engedélyekért. Ha pedig ezeket valaki már szerencsésen megszerezte, onnantól kezdve jól megvámolhatta az arra tévedő aranyásó- és cowboytársait (ez a mechanika ugye a Monopolyból lehet ismerős).

Persze ez a játék mindenki emlékezetében úgy él, hogy a kis aranyrögökért folyt a harc a panellakások gyerekszobáiban, amiket sajnos bármikor elrabolhattak tőlünk a szemét útonállók...

9. A német újraegyesítés után már Gojko Mitić is lehetett Winnetou

Gojko Mitić, aki idén nyáron lesz 83 éves, idővel belefáradt az indiánfilmekbe, és szerette volna komolyabb szerepekben is kipróbálni magát, ám a kísérletei nem jártak sikerrel. A közönség szemében örökre indián maradt... Egy régi álma azonban valóra válhatott az 1990-es német újraegyesítés után: 1992 óta minden évben ő alakítja Winnetout a Bad Segebergben rendezett Karl May-fesztiválokon.

10. Múzeum lett Karl May egykori otthonából

A Karl May Múzeum a németországi Radebeulban található, és tele van a szerző életéből származó izgalmas tárgyi emlékekkel, mivel May egykori házában, Villa Shatterhandban (valamint a szomszédos rönkházban, a Villa Bärenfettben) rendezték be. De a múzeumban nemcsak az íróhoz köthető személyes tárgyakat lehet megcsodálni: az épületek adnak helyt egy világhírű néprajzi gyűjteménynek is, amely a klasszikus amerikai Vadnyugatot és az őslakosok életét mutatja be. A főépületet 1928-ban, Klara May (az író második felesége) halála után nyitották meg a nagyközönség előtt – nemrégiben maga Gojko Mitić is felkereste.