Nemcsak a magas kitüntetés (Európai filmdíj) híre érkezett együtt e darabbal, hanem a szokásos gyakorlati útmutatók (máshol: használati utasítás) is. Tudnunk kell tehát, hogy a mester szakított mestersége címerével, a Dogmával, vagyis dehogy szakított, csak épp áthágta minden szabályát, és nem is úgy, hogy direkte szembement volna, hanem csak haladt-haladt a maga dolgával, és ha elérkezett egy ilyen dogmatikus határhoz, nekiment teketória nélkül. Ám árulóként is hű maradt - ezt már mi állítjuk - a Dogma olykor a gyermeki tisztaság álorcáját öltő, keresett naivitásához. Fontos előzetes információ még, hogy az eddig is hármas szakaszokra osztott pályán megint egy tervezett trilógia első részéhez érkeztünk.

A Dogville, noha e majdani háromból ugyan tényleg első, már a második (ebből első a Táncos a sötétben) Amerikában játszódó filmje egy olyan emblematikusan európai művésznek, aki sosem járt még Amerikában, csak könyvekből és filmekből ismeri ezt a távoli országot. Filmekből persze talán jobban is, mint azt kívánnánk, hisz félmúltjában jócskán szakított időt a mainstream (hollywoodi) moziműfajok kifordítására (Táncos = melodráma, Dogville = kisvárosi film).

Ezúttal ez a virtuális (vagy "szellemi") Amerika egy brechti színpadi térbenés egy számítógépes játék városmodelljében (technika: digitális videó) jelenik meg, tartózkodóan szólva is imponzánsan: már a nyitó jelenet felülnézeti képe felkavaró, de aztán szisztematikus vadászat kezdődik, ahol ránk vadásznak, nem kell negyedóra, hogy lépre menjünk, von Trier úgy csal be minimalista, az egészet pár jellel és részlettel felrakó díszletébe, hogy végig érzékeljük, mit akar tőlünk, de ellenszegülni még a legvadabb előítéletekkel felvértezetten sem lehet.

Becsal és ugyanolyan pofátlanul benn is tart: fogva, hosszan. Nagyon hosszan. Kilenc részre osztott, alapvetően mégis négy komponensű tanmesketéjének mindegyik eleme jócskán hosszabb annál, amit a napjaink moziján acélozott türelmünk zokszó nélkül bírna, de ha máskor nem, a film végénél rájövünk, nem a szó-, nem a képszátyárság tette ezt ilyenné, hanem az alkotói szándék, hogy gyötrődésünk megkerülhetetlenné tegye számunkra az ítélkezést. Méghozzá a rendezői szándékkal megegyezőt. Ne szépítsük, egyetértési jog ez: zsákfaluba jutottunk.

Miként a hősnő, a valóban csodálatos (gondolta volna a fene) Nicole Kidman. Az ő zsákfalujának a neve Dogville, gengszterek elől futva téved bele, lakói vagy tizenöten, előbb jobb megyőződésük ellenére elbújtatják, aztán eszük nélkül beleszeretnek mind egy szálig, s ahogy ennek lennie kell, szívvel és lélekkel fordulnak ellene, s illetik válogatott, mégsem túl változatos kínokkal, majd, mert már nincs hova se előre se hátra, kiadják üldözőinek, hátha abból még le is eshet valami: így jön el az ítélet napja. Mondtam: lassan.

Egyébként az unalom nemcsak a nézőknek van kiosztva, hanem mint motívum (lehet, hogy kurva gonosz népek, de az is lehet, hogy csak szénné unják magukat meg egymást: 30-as évek, Nagy Válság, nincs munka, csak szegénység és maffia) Dogville lakosainak is legfőbb sajátja. Világos, magunk fölött mondat velünk ítéletet a rohadék: akciófilmekkel naponta bajlódó mihaszna létemre soha moziban még nem óhajtottam ennyire, hogy a hős végre lője (lövesse) már halomra az összes mellékszereplőt.

Az amerikai (és nem amerikai) kisvárosokról már sok szépet és még több rosszat elmondtak, de odáig senki se ment, hogy rosszabbak, mint Szodoma és Gomorra együttvéve, ahol legalább egy igaz ember találtatott (Lót), aztán persze róla is kiderült, hogy alkoholista. A látottak fényében így válik semmivé az az ugyancsak előzetes információ, hogy Lars von Triert állítólag sokan Amerika-ellenességgel vádolták a Táncos után - na és, az mit jelent?

Az úgy várt ítélet megszületése előtti ugyancsak kényelmetlenül hosszúra nyújtott kenykődés (kiderül, amit kis - ezen a filmen nincs ilyen, csak nagy van - odafigyeléssel addigra sejthetünk is: nem gengszterek macája az üldözött, hanem a Don lánya, és jaj, dehogy akarják megölni, csupán térítenék vissza a helyes útra) során legtöbbet használt fordulat a morális arrogancia, ami nem üres retorikai szemfényvesztés vagy még egy időhúzó gesztus, hanem a történtek után megfogalmazható egyetlen adekvát kérdés. A filmben pökhendiségnek fordítják, de szerintem nem egészen pontos, valami olyasmiről van szó, hogy erkölcsi fölény fitogtatása, gőg, illetve hogy azért állít valaki más erkölcsi mércét magának, mint a többieknek, mert különbnek tartja magát náluk. Mondtuk már, attól, hogy kérdés, még nincsenek lehetséges válaszok, csak a türelmetlenség, hogy tessék végre kimondani, amit hallani szeretnénk: speciel én eddig is gyanítottam, hogy nem vagyok Jézus Krisztus, s azt is be kell vallanom, hogy ennek beismerését üzletfeleimtől is elvártam, legtöbbször hiába, ilyenkor, karácsony táján ez nyilván túlzó óhaj is.

Mindazonáltal van egy történet Martin Buberről, akitől megkérdezték, meg tud-e valaha bocsátani a németeknek Aushchwitzért, és azt felelte: Ki vagyok én, hogy megbocsássak?

Tulajdonképpen gyönyörű az a provokatív kérdésfeltevés, miszerint vagy fölébük helyezem magam és megbocsátok nekik, vagy ugyanolyan embernek tekintem magamat, mint ők, és akkor nem marad más, mint a halomra lövetés.

Ismerek egy csomó ellenérvet e film számos feltételezhető fogásirányából, és képzelem mennyi lehet még ezeken kívül, minekutána szerintem a Dogville kétségtelenül kitűnő mozidarab, egy hosszú remek, az effélékért érdemes még fönntartani a filmszínházi intézményt. Idén tán csak egy Kaurismäki-mű volt ehhez fogható.