Az első Márai-filmként hívja fel magára a figyelmet Sipos József adaptációja, és ez máris számos problémát vet fel. Az alkotók ugyanis ezek szerint nem akarnak tudomást venni a három éve bemutatott, erősen tévéjátékízű A gyertyák csonkig égnek című dolgozatról, és nem akarnak tudni Az emigránsról sem, ami, igaz, inkább egy önéletrajzi ihletésű félfilm (53 perc). Bár az is lehet, hogy mindez tudatos elhatárolódás: az alkotók az első, igazi nagyjátékfilmet kívánták átadni végre a közönségnek, és a pionírszerep e tekintetben tehát elsősorban a minőségnek szól.
Az Eszter hagyatéka azonban közepes tévéjáték. Olyan, amit a királyi televízió fénykorában tucatjával forgattak le. A célnak megfelelt, az átlagosnál igényesebb irodalmi adaptációval látta el az akkor még mindenre nyitott nézőket, ám az senkinek sem jutott eszébe, hogy mindezt moziban is levetítsék. Nem ugyanaz a közeg. Ráadásul Sipos József verziója túlságosan hű az eredetihez. Márpedig Márai rosszabb pillanataiban (ez leginkább kisebb lélegzetű regényeire áll) meglehetősen modoros, elnagyolt és - kedvelt szavával - színpadias tud lenni. Sipos filmje mindezeket önkéntelenül felerősíti azzal, hogy a könyvbéli párbeszédeket szinte egy az egyben átemeli. Csakhogy ami papíron úgy-ahogy megél, az a vásznon kimondva már maga a színtiszta mesterkéltség. Lajos, mondja izgatottan Eszter, nem kívánhatod, hogy valaki egy életen át dajkaságba vegyen erkölcsileg tökéletlen lényeket. Nincs az a színésznő, aki ebbe életet tudna lehelni. (Nem beszélve a túl sokszor használt narráció kínosságáról.)
Mindez azért központi problémája a filmnek, mert az alkotás második fele három párbeszédre épül. Mondhatni, ez a súlypontja a regénynek és a filmnek. Ami viszont olvasás közben nem tűnik fel, hiszen egészen más ritmusban elevenedik meg, az vásznon igencsak szembeötlő: három, rendkívül elnyújtott, papírízű dialógust kell itt végigszenvedni emberes mondanivalóval. Egy csapásra elvész az addig megteremtett könnyedség. A zárt tér minimális mozgást engedélyez, és itt még Gózon Francisco operatőr sem képes csodát tenni, aki addig oly ihletetten adta vissza a Badacsony környéki táj derűs, pompázatos békéjét. Ami eddig film volt, az itt színház lesz. Vagy ami még rosszabb: színházi közvetítés.
Amit meg lehet menteni a filmből, azt a színészek mentik meg. Cserhalmi György, Nagy-Kálózy Eszter, Eperjes Károly és Törőcsik Mari, amikor elég mozgásteret hagynak nekik, már rutinból is elvarázsolják a nézőt egy-egy pontos gesztussal, tekintettel. Egyedüli kivétel Hámori Gabriella, akinek a karaktere bosszantóan élettelen marad - talán a rákényszerített rémes frizura miatt.
