Anya csendes őrült, apa metamfetamint főz, mint a környéken mindenki, a gyerekek éhesek és fáznak, a nővérük még nincs 18, de máris családfenntartói teendők nyomasztják. Tán a seriff az egyedül jól táplált jelenlévő, de ő csak átmenetileg tartózkodik a portán, azért jött, hogy közölje a rossz hírt: a befőzésben jártas családfőnek nyoma veszett, s ha nem mutatkozik a közelgő tárgyaláson, oda a ház és oda az erdő is. A hírt csak megerősíteni tudja a helyszínre kiszálló óvadékügynök, akit - mint mindenkit, aki nem rokon, nem drogot főz, viszont hivatalos személyként igazolja magát - úgy méregetnek a helybéliek, mint régmúlt polgárháborús időkben déli az északit. Úgy lehet, a nézés örökletes, a labormunka pedig apáról fiúra szálló mesterség Amerika e hátsónál is hátsóbb traktusában, ahol redneckek cseperednek white trash környezetben, és ahová hazajár a baltás gyilkos, amennyiben Hollywood helyismeretét fogadjuk el útmutatásképpen. De van élet a stúdiókapukon túl is, érzékenyebb filmművészek laknak erre, akiknek az a dolguk (mert szakma ez is), hogy meglássák a baltástól az erdőt. Ez a ki/belátás meg egy eltökélt kamaszarc a legfőbb dísze a tavalyi nagy Oscar-esélytelen, de már esélytelenségével is diadalmaskodó Winter's Bone-nak. A mélyszegénységben a rendezőnő (Debra Granik) nem rögtön a műfajiságot, hanem a mélyszegénységet látja, simán ellát az erdőig, ahol a sok menthetetlen erdőlakó közül az egy szem menthetőt ruházza fel főszereppel. Az anyapótló kényszerfelnőtt lánynak állít jó csomó akadályt, lássuk, kibírja-e. Ennyiben nagyon is hollywoodi az akadályverseny, de annyira leszállítottak a tétek (a lány nem kitörni vágyik, hanem maradni, fedelestül, családostul), hogy a függetlenség sem vész oda. A főszerep amúgy is a leszakadt kistérségé - végre egy díszlet, ami itthon is elérhető.
