Nem kell panaszkodni, pénz beszél, néző örül, ha ilyen remake-et csinálnak. Majd leforgatják húsz év múlva, ismét hidegben, ismét sok vérrel. Mit lehet tenni, van, ami nem változik.
A mai napig nem tudom, tulajdonképpen mit is kellett volna csinálni, amikor lőtték egymást, és csak nem álltak le a golyókkal. Azt persze tudja az ember, hogy minimum kultuszfilm a Coen testvérek 1996-os csendes őrjöngése, idézgetni szokás, hogy bezzeg azok az ezredforduló előtti évek, amikor férfiak raboltatták el a feleségüket. Persze, van jobb Coen-film, és ezt akkor lehet igazán felfogni, ha a Fargo után nézzük későbbi filmjüket, a Nem vénnek való vidéket. A színészek, hiába, Javier Bardem mindenről képes meggyőzni. Okosabb film az utóbbi, hirtelenjében ezt mondja a néző. Okosabb, mert mégiscsak látni, merre mennek, van lezárás, nem vénnek való vidék ez az ugar, de nem ám.
Csak hát fiatalság, bolondság, a Fargóra emlékszünk, a terhes nyomozóra és a hülye arckifejezésekre. A pénznek meg hatalma van, ami sikeres, előbb-utóbb újjáéled a filmvásznon. És annak csak örülni tudok, hogy nem a Pókemberből csinálnak televíziós sorozatot. Most itt a tévében a Fargo, egyelőre tíz epizód, így mennek biztosra, ha bukás a vége, lehet azt mondani, ez mindössze ennyi volt. Ül az ember, és nagyon nem akarja, hogy bukás legyen a vége. Furcsa helyzet, mert eredeti film ide vagy oda, ez a sorozat tűnik a tökéletesnek, mintha kevés lett volna a forgatókönyvnek az a másfél óra. Az eredetit csavarják, alakítgatják, legyen meg a nosztalgia, de adjunk valami mást is.
Érezzük a legendás hangulatot, uralkodjon a tél mindenek felett, legyenek beszorítva a szereplők a kisváros körzetébe. Ez a hamisítatlan érzés árad az epizódokból. Tökéletes a kettősség, a történetek alapszabálya, kedves szomszédok, de miután becsukják az ajtót… gyilkolnak, vagy ahogy nekik tetszik. Játszanak az emberrel az alkotók, hoznak meglepő képi elemeket, kezd kisütni a nap, majd visszamennek a szereplők a sötét erdőbe. Érzem, hogy miből dolgoznak, még ha Ethan és Joel Coen helyett Noah Hawley írta is a forgatókönyvet.
A keverék továbbra is a meghatározó. Hogy nincs pontos válasz arra, mi a műfaj. Fekete komédia, hogyne, ahol mindennel szabad viccelni, de hát krimi is, keresik a gyilkost, akiről mi tudjuk, hogy gyilkos. Úgy látszik, Columbo névjegykártyája azért még megvan. Nézi az ember a sorozatot, és arra a következtetésre jut, önmagában nem működne krimiként, sem komédiaként. Kell a drámai vonal, hogy a játszadozás után folytatni tudják, hogy legyen valami értékelhető lezárás az epizódokban. Elindulunk a komédia vonalán, majd meghökkentenek, és csak nézek, milyen könnyen fordítják tragédiába az eseményeket. A férfi mosógépet szerel, nem sikerül, megöli a feleségét. Lelassul minden, senki nem tudja, mit kellene csinálni, a háttérben megy valami elfogadható zene. Jön egy rendőr, hát sajnálják, rosszkor jött, lelövik. Ez az első epizód. Már itt meggyőznek a folytatásról, eléggé abszurdak ahhoz, hogy menjünk velük. Elég is lenne ennyi, lőnek és nevettetnek, de hát azért valamit mondani is akarnak. Nincs kitörési lehetőség, azt nézzük, hogyan küzd az ember a kapitalizmus ellen, és akkor nekiindul, de hát sajnáljuk, nem sikerült, gyilkos lettél. Nem túl elmés gondolat, ám nem is gondolkodtatni akar a Fargo. Szórakoztatva nem tanít. Mindenki a bűnöst keresi a városban, de vannak nála is gonoszabbak, és a butuska rendőrök nem látják a fától az erdőt.
A lényeg, hogy mi négy rész után látjuk, miért kellemesebb, hogy sorozat formájában mondják el az elmondandót. Új szálakat hoznak, erősebben rajzolják meg a karaktereket. A ifjú titánok lehetősége ez, összeszedik a filmezés jelenlegi sztárjait, és tessék játszani. Játszanak, és azt hiszem, engem már Billy Bob Thornton jelenléte meggyőz. Csendes gyilkológép, a hozzánk szólás mestere, tud játszani a nézővel. Öl, de lehetetlen nem szeretni. Nem mondanak róla semmit, jön, szól valami szellemeset, és ez elég ötven percre. Ha valaki mást kívánna, nézze Martin Freemant, ismét kisembert játszik, Zsákos Bilbót a mi világunkban. Reszket és dadog, hirtelen nekiindul a cselekvésnek, megtorpan, mert hát átlépni a határokat mégse olyan könnyű.
Nem kell panaszkodni, pénz beszél, néző örül, ha ilyen remake-et csinálnak. Majd leforgatják húsz év múlva, ismét hidegben, ismét sok vérrel. Mit lehet tenni, van, ami nem változik.
