Az Exférj újratöltve felejthető műfaji film felejthető sztárokkal és garantáltan poénok nélkül. A hétvége vígjátéka, aminél még az is jobb, ha belelépünk a gereblyébe. De legalábbis sokkal viccesebb.
Még mielőtt valaki legyintene, hogy "hagyjál már ezzel a plázaszeméttel, én nem nézek olyat, amiben fegyverek és szóviccek egy jelenetben, pláne Jennifer Anistonnal, szögezzük le, hogy az Exférj újratöltve nem közhelyes. Merthogy ez már nem közhely, hanem egy műfaj, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy még neve is van: screwball comedy. Ha nagyon akarjuk, fordíthatjuk "Se veled, se nélküled"-vígjátéknak, vagy akár "Kikaparom a szemed, de smárolhatunk is" -vígjátéknak, ahogy tetszik.
A lényeg, hogy a harmincas években elterjedt filmes cselekményszál alapján házaspárok, egykori szeretők, esetleg elvált párok idegesítik egymást, osztják a pofonokat, meg a beszólásokat, van némi erotika, és persze sértődöttség. Pont, mint egy valódi szakítás, csak a vásznon viccesek az amúgy kegyetlen mondatok, és poén lesz a tányércsapkodás.
Na, pont ilyen lenne az Exférj újratöltve is, amiben Jennifer Aniston menő oknyomozó újságíró, Gerard Butler pedig egykori rendőr, főállású óvadékügynök és szerencsejáték-függő. Régen házasok voltak, azóta is azt nyögik. Egy nap a nő ellen elfogatóparancsot adnak ki egy közlekedési baleset miatt, ezért a fejvadász örömmel ered utána, maga sem tudja, hogy a bosszú vagy inkább az újrakezdés végett. Szó van még egy titokzatos öngyilkosságról, egy bajba került informátorról, némi szerencsejáték-adósságról, meg egy idióta hősszerelmesről. Aztán előkerülnek a fegyverek, a bilincsek, meg egy elektronikus sokkoló is, összetörik pár autó és kissé meggyűrődik Jennifer Aniston fekete miniruhája. Nyugalom, azért a frizurája elég jól bírja a film végéig.
Az Exférj újratöltve persze nem csak ezért rossz vígjáték, sőt csapnivaló screwball comedy. Sokat tettek ezért például a színészek is: Gerard Butler még mindig csak a Russel Crowe-hasonmásverseny vigaszágát képes hozni, Jennifer Aniston pedig, valljuk be, nem sokat fejlődött a Jóbarátok Rachele óta. Ellenben a sok botoxkezelés miatt már olyan a mimikája, mintha csak egy tekerőgomb segítségével tudná állítani, hogy akkor most szomorú, vidám, vagy szexi. Szinte hallani, ahogy visítanak az elektromotorok, és kissé szaggatva emelkednek a mosolyig a nagy járomcsonti izmok.
Ráadásul egy egyszerű, szombat délutáni vígjátékhoz képest túl sok itt a történet és a karakter. A volt férj üldözi exnejét, miközben őt üldözi pár behajtó. És eközben ugye a nő az informátort üldözi, őt pedig a férj mellett a gyilkosok és a tökkelütött hősszerelmes is. Ez utóbbinak egyébként éppen annyi szerepe van a cselekmény szempontjából, mint a motkánynak a Jégkorszakban. Csak nem olyan szőrös, és cseppet sem vicces.
A rendező, Andy Tennant soha nem arról volt híres, hogy valami meglepően újat akar. A Randiguru, meg a Bolondok aranya ugyan nem voltak rossz filmek, de ki emlékszik már a sztorira, lényeg, hogy egy nachos, meg egy közepes kóla mellé pont jók voltak a maguk idejében.
Andy ugyanis nem alkot, csak illedelmesen rakosgatja a színes paneleket. Egyiket a másikra, éppen úgy, ahogy az összeszerelési útmutatóban szerepel: a végeredmény pedig most ugyan vígjátéknak vígjáték, csak valahogy nem vicces.
