Nem kéne lenézni a horrorfilmeket. Megvan a helye a lelkünkben a rettegésnek, maguk a horrorrendezők pedig néha kifejezetten értelmiségi alkatok, hangversenyre járnak, Csehovot olvasnak, intelligens horrort forgatnak. Na most a Sikoly 2. nem ilyen film. Ellenben van más erénye: az önirónia. Ez rendezőnél ritka képesség, és hogy Wes Craven megannyi elcseszett film után képes rá, emberi nagyságát bizonyítja. A Sikoly 2. a műfaj bennfenteseinek, a horror-junkie-knak üzen igazán, azoknak, akik a világért ki nem hagynák a Halloween LXXVI - Döcher visszatért, akik tehát ismerik a folytatások íratlan szabályait, bevált fordulatait, etikai és szexuális kódexeit. Craven ezekre épít, nekik szól, például amikor rögtön az elején saját Sikoly 1.-ét kultuszfilmként idézi, vagy amikor lépten-nyomon filmidézetek, címek, folytatásokról szóló viták bukkannak fel a dialógusokban. A Sikoly 2. ily módon mintegy önmagát konstruálja meg, helyezi ironikus, de határozott kontextusba, használva a brechti elidegenítés eszközét is (Verfremdungseffekt): az a jelenet szinte zseniális, ahogy egy egyetemi Kasszandra-előadás minden cicó nélkül átmehet szürreális színpadi horrorba. Külön is emlékezzünk meg a profi magyar feliratozásról: Speier Dávid a magyar médiaviszonyok közé ültette át az amerikai eredetit, igen vicces módon.
Ja, hogy a sztori? A csuhás-maszkos újrakezdi az öldöklést, ezúttal egy iskolában. A szép, de Oscar-díj által nem fenyegetett Sidney (Neve Campbell, anyja neve: szintén Campbell) egyszer csak azt veszi észre, hogy csökken az osztálylétszám, hamarabb jut sorra a menzán, nincs az a tolongás a ruhatárban, viszont erősen megnő az egy főbe jutó túlélőkések száma. Lényegében ennyi. Ja, és anya csak egy van.