A Kelet-Európa fölé feszülő szürke horizont alatt könnyű a skandináv államok jóléti kapitalizmusáról álmokat kergetni, ám a filmesek gondoskodnak róla, hogy lehúzzák a földre ezeket az ábrándképeket.
Az Enni, inni, meghalni is tőről metszett realista mozi, amely egy montenegrói bevándorló család életét követi nyomon: Rasa egyéves korában került Svédországba, perfektül beszéli a nyelvet, és a helyi közösségbe is beilleszkedett. Nem úgy apja, aki csak töri a svédet, és a gyerekkorából ráragadt világfelfogást ugyanúgy nem tudta elhagyni, mint a hátát hasogató fájdalmat. A kisebbségeket megbélyegzi, de közben maga nem igyekszik belesimulni a társadalomba; munkát pedig egészségügyi problémái miatt nem kap, és ez mélyen sérti önérzetét. A kétfős családot lánya tartja el, aki zöldségeket csomagol egy gyárban – egészen addig, amíg a gazdasági krízis miatt le nem építik a részlegét.
A film innentől kezdve imbolygó kézikamerás stíllel, a svéd munkásosztály szemszögéből kapja lencsevégre a hétköznapi valóságot: az álláskeresés buktatóit, a munkanélküliség unalmát, a dolgozni vágyók tehetetlenségét. Hiába árad belőle az életkedv, Rasa nem tud új munkahelyet szerezni, pedig boltról boltra jár, és minden apró melót elvállal. Ráadásul Rasának az előítéletekkel is szembe kell néznie: a szeptember 11-ei terrortámadások utáni világban egy arabul csengő névvel még az állásinterjúkig is nehéz eljutnia. Úgyhogy míg a segélyközpontban egy svéd imázsfilmet játszanak le nekik, amely a jóléti kapitalizmus prosperálásáról szól, addig a munkakeresésre felkészítő terápiás csoport résztvevőinek arcára a kétségbeesés barázdái vésődnek.
Gabriela Pichler filmjében nem ítélkezik, nem kongatja az igazságtalanság harangját, helyette dokumentarista közvetlenséggel ábrázolja egy kisember életét, amit a világválság kisiklatott. Pichler azonban harsány szólamok felsorolása nélkül is kellően kritikus hangvételt üt meg: szkeptikusan szemléli a bevándorlók kialakította ideiglenes munkaközösségeket (kirúgása után Rasa nem kap segítséget volt kollégáitól), felfejti a társadalomban lapuló, finom előítéleteket, és a jólétben élő svédek értetlenségét, empátiahiányát is pellengérre állítja. Ugyanakkor nem szónokol a gondoskodó állam álságosságáról, inkább azt ábrázolja, hogy még egy olyan gondoskodó államban is, mint a svéd, amely kurzusokat tart, hogy segítse a munkanélküliek elhelyezkedését, mennyire nehéz talpon maradnia az átlagembernek, akinek nincs valamilyen különleges, piacképes tudása. De közben főszereplőit sem menti fel maradéktalanul: a finálé kocsmajelenetében arról diskurálnak egy slukk és két korty sör között a melósok, hogy milyen élet az, amit bármiféle élvezet nélkül, csupán végigdolgozik az ember. Ám a munkaközvetítő egyszerű kérdésére – mi érdekli őket szabadidejükben – nem tudnak felelni: egyszerű életvitelükhöz a kisközösségben beszélgetéssel, hülyéskedéssel elvert időn kívül nem tartozik más.
A témaválasztás tehát fontos, a megközelítés nyers és őszinte – mégis, a film nélkülözi a drámai erőt. Ilyen hétköznapokból ollózott, triviális jelenetekből az olasz neorealizmus fűzte össze a filmjeit, de azokban a régi, fekete-fehér alkotásokban mindig kőkemény drámát fakasztottak az átlagember kiszolgáltatottságból. Pichlernek viszont nem erénye a hatáskeltés: kameráján szűretlenül, a maga banalitásában engedi át a valóságot, de közben a jeleneteket strukturáló konfliktust nem porcióz filmjébe. Beszédes, hogy az Enni, inni, meghalni akkor válik a legizgalmasabbá, amikor a jogsival nem rendelkező Rasa olyan munkát kap, amihez persze autót kell vezetnie: már csak attól csordul az izgalom, hogy elvezet az első klienséhez. A filmet végeredményben a Rasát játszó Nermina Lukac teszi érdekfeszítővé, aki olyan természetességgel adja a nagyszájú, közvetlen, de valójában sokat aggódó és konfliktuskerülő lányt, amelyet semmiféle method acting tanfolyamon nem lehet ellesni. Az ő alakításából a feszültség, a szívet markoló átélés sem hiányzik.
Pont: 6/10
