Joe Wright a thrillerek világába tett kitérő (Hanna – Gyilkos természet) után visszatért a kosztümös filmekhez, hogy vászonra vigye a világirodalom egyik legcsillogóbb gyöngyszemét, az Anna Kareninát. A rendező ezúttal azonban úgy döntött, szakít a korábbi adaptációira (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés) jellemző naturalista megközelítéssel, hogy egy színházi és filmes elemeket merészen vegyítő alkotással gyarapítsa a Tolsztoj klasszikusaiból készült feldolgozások hosszú sorát. Azon bizonyára senki sem lepődik meg, hogy a címszerepben ismét Keira Knightleyt láthatjuk vagy, hogy a fontosabb feladatokat is a már bejáratott emberek látják el, ellenben a teátrális kivitelezés még a rendező munkáival szemben szkeptikus nézők érdeklődését is felkeltheti. Wright nem csak a magas költségek és az önismétlés elkerülése végett döntött a rendhagyó adaptáció mellett, saját bevallása szerint ugyanis rendezőként a realizmus untatja. A dolog iróniája, hogy a realista Tolsztoj, aki Shakespeare és Csehov darabjait kifejezetten utálta, alapvetően bizalmatlan volt a színházzal szemben, és műveiben is abszurdnak mutatja be ennek a művészetnek a világát.

A teátrális körülmények apropóját az orosz arisztokrácia képmutatáson és hazugságon alapuló, színpadias világa adja. A kezdetben példás házasságban élő, nagy csodálatnak örvendő Anna Karenina azonban kirekesztődik ebből a társaságból, amikor felvállalja viszonyát Vronszkijjal, a jóképű katonatiszttel, s miképp a színpad is korlátozza a színészek mozgásterét, úgy az asszonyt is gúzsba kötik a társadalmi szabályok. Joe Wright koncepciója nem is ettől a felismeréstől igazán újszerű és izgalmas, hanem attól, hogy miképpen oldja meg egy realista regény filmre vitelét egy stilizációra épülő művészet eszközeivel. Wright adaptációjának érdekessége és erénye tehát abban rejlik, hogy különbözik az eddigi naturalista feldolgozásoktól, ráadásul sokkal több, mint egy színházi produkció lefilmezése. A rendező maximálisan kihasználta a teátrális eszközök nyújtotta lehetőségeket: a szereplők színházi díszletek között járkálnak, játszanak, ugyanakkor sok esetben – például a lóverseny-jelenetben – ők maguk válnak az előadás közönségévé, megtörve ezzel a színházi előadás illúzióját. A látványos, erőteljes képek és az intim kamerahasználat szintén a néző kizökkentését segítik elő, és olyan bravúros fényképezésre adnak lehetőséget, mint Anna és Vronszkij tánca a kimerevített báli sokaság között.

Az alkotók minden elképzelhető filmes eszközt felhasználtak, hogy hangsúlyozzák Anna vergődését a rá nehezedő társadalmi korlátok között, és előrevetítsék az asszony majdani tragikus sorsát: a ruhák színe (a halált jelképező fekete és vörös színű ruhák), anyaga (halott állatok szőrméje) és a szoknya abroncsainak megmutatása többek között mind ezt a célt szolgálják. Azonban sokszor nem tartották szem előtt a ”kevesebb több” elvét, így az egyszer tökéletesen működő motívum (például a vonat útja a terepasztalon) a folyamatos sulykolás miatt erőltetetté és hatástalanná válik. Időnként a látvány tekintetében is kicsit túllőnek a célon: a felhők között üldögélő Kitty például inkább giccses, mint elragadó látvány.

Tom Stoppard forgatókönyve többnyire hűen követi Tolsztoj klasszikusának főbb eseményeit, ám természetesen egy több mint ezer oldalas művet képtelenség úgy adaptálni, hogy ne maradjon ki néhány szereplő, mint például Varenyka vagy Kitty szülei. Azonban meglehetősen zavaró, hogy a Levin jellemfejlődését elősegítő állomásokra (megint) nem jutott elegendő játékidő, és a regényben fontos szerepet kapó eszmefuttatásai, vívódásai itt leegyszerűsítve, sebtében odavetve jelennek meg, így összességében ezek a jelenetek meglehetősen súlytalanok lettek. Az alkotók Tolsztoj művét egy több szálon futó romantikus történetként kezelték, és a benne megfogalmazódó társadalomkritikát és gondolatokat a szerelmi szálaknak rendelték alá.

A szereposztás tekintetében pont a két főszerepet játszó színész a gyenge pont. A rendezővel már harmadjára együtt dolgozó Keira Knightley – aki korábban már alakított házasságtörő arisztokrata hölgyet A hercegnőben – nem a legmegfelelőbb választás volt a címszerepre, ugyanis a kifinomult, magabiztos és érzéki Anna Karenina filmes megjelenítése más karaktert kíván, mint amivel Knightley rendelkezik. Hasonló mondható el Aaron Taylor-Johnsonról, aki szőke hajával, hetyke bajuszával és nyájas arckifejezéseivel nehezen vehető komolyan Vronszkijként. Ráadásul kettejük között nincs meg az a bizonyos kémia, márpedig e nélkül igen nehezen hihető Anna végzetes elcsábulása. A többi színészre azonban nem lehet panaszunk: Jude Law tökéletes a tétova, érzelmeit nehezen kimutató Karerinként, Matthew MacFadyen pedig az időnként túlságosan harsány gesztusai ellenére is remek Oblonszkij. A fiatalabb színészek is remekelnek: Domhnall Gleeson hihetően hozta a vívódó és epekedő Levin szerepét, Alicia Vikander pedig – akinek sajnos jóval kevesebb ideje jutott a kibontakozásra – ismét érzékeny és meggyőző alakítást nyújtott.

Összességében az Anna Karenina egy nagyszabású és merész megközelítésű alkotás lett, amelyből egy, a szerepükbe sokkal inkább illő főszereplő-párossal és némileg átgondoltabb forgatókönyvvel még ennél is többet ki lehetett volna hozni. Mindenesetre Joe Wright filmje pontosan azt nyújtja, amit az előzetes ígért: egy bátor és új értelmezést, mely a szerelmi szálakra helyezte a hangsúlyt.