Már az is térdcsapkodós nagy pillanata a filmnek, amikor az ifjú Finkelstein (Justin Bartha), az idősebb Finkelstein (az erőltetetten finkelsteinkedő Art Garfunkel) és a jiddise máménál is jiddise mámébb Finkelsteinné féltve őrzött fiacskája fizetett bokszzsáknak áll, hogy egy kurzusnyi dühödt lány és anya rajta vezesse le a rohadék férfiak iránti, megérdemelt indulatát - de az igazi bonyodalmak majd a babysitterkedéssel kezdődnek. Mert, mintegy engesztelésképpen a terápiás gyomorba térdepelésért és a könnyű, de jóleső testi sértésekért Catherine Zeta-Jones mint kétgyermekes családanya (40) a pelyhedző Finkelsteinre (24) bízza csemetéi esténkénti megőrzését - a többi, mint a karikacsapás. A hollywoodi forgalmisták találmánya, hogy a negyvenből kivonták a huszonnégyet, ami pedig maradt, azt úgy írták bele a forgatókönyvbe, mint egy mégoly heves és jótékony szerelmet is ellehetetlenítő tényezőt. Mrs. Robinsonnál nagyobb volt a korkülönbség, de az a tippünk, hogy épp az ő emléke kísért itten, ezért kellett az eredeti dalnokot is felléptetni. Ha lenne mélypontja a filmnek, mint ahogy nincsen neki (mert ahhoz bizonyos ívek kellenének, és nem csak egy kímélő sík), akkor bizonyára Art lenne az, mert ő még a bogaras jiddise pápe színészi magaslabdáját is elművészieskedi. A többiek nem ilyen finnyásak; profi romkomisták, akik többféle nézést is tudnak, olyat például, hogy harag, sóvárgás1, boldog beteljesülés, sóvárgás2. Örökbe fogadott, hátrányos helyzetű kisgyermekhez viszont nekik sincs adekvát nézésük. De pofájuk van hozzá.
