Van ennek a családi filmezésnek először is a népművészeti oldala. Mivel sok háztartásban van már videokamera, komplett forgatókönyvek, meg talán indíttatás híján a vitrinbe zárt képrögzítőeszköz elsősorban az éves nyaralások alkalmával kerül elő, hogy negyvennyolcadszor is megörökítse az Adria fodros hullámaiba éppen belemerülő családtagjainkat, valamint rögzítsen sok-sok snittet a mediterrán kisvárosok utcácskáit borító, gömbölyűre kopott kövekből.
A másik jellemző témája e műfajnak a családi ünnepek, a rokonság körében lezajlott esküvő, ballagás, miegymás megörökítése. Szerintem mindenkinek van otthon egy csomó ilyen filmecskéje, amikor a hugi leböfizte a nagypapit, amikor anyu belavírozott a marhahúslevessel, csak azért, hogy tálalás helyett a damasztra öntse azt, meg amikor a Bandikáék lakodalmán apu részegen megidézve a fiatal John Travoltát, beleesett a dobszerkóba... Estébé, estébé.
A nagyfilmesek másképpen csinálják ezt. Vagy azért, hogy családban maradjon a della, vagy azért, mert jól érzik magukat együtt, úgy művészileg is. Akit a stúdióreflektorok jellegzetes illata megcsapott, általában nehezen választ más pályát, a filmipar így kedvező táptalaja a dinasztiák kialakulásának. Így van ez mindenhol, miért lenne ez másképpen a fővárosban, Hollywoodban.
A filmek iránt kicsit jobban érdeklődők biztosan vágják kapásból: vannak a Sheen-ék, a Baldwin-ék, Curtis-ék, Penn-ék, és így tovább... E decens sor élmezőnyébe tartozik a Douglas família is.
Kirk papa, a legendás Spartacus, vagy a western-klasszikus Újra szól a hatlövetű óta a régi nagy hollywoodi bölények egyik utolsó, még élő példánya, fia Michael, fiatal korában lett sikeres producer, majd ezután elsővonalbeli férfiidol. Emellett kiváló színész is, mint arról tanúbizonyságot kaphatunk például egyik személyes kedvencemben, az Összeomlásban. Cameront, a legifjabbat még nem nagyon láthattuk.
Ám a Túl nagy család-ban őt is megismerhetjük, hiszen ez az új, szép és színes amerikai melodráma főszerepeiben a fent említett dinasztia tagjait láthatjuk. Sietek leszögezni, Douglas-ék nem önmagukat alakítják a filmben, azért eljátszhatunk -jó voyeurként- a kéjes érzéssel: mintha belelátnánk egy híres sztárcsalád mindennapjaiba. Ráadásul jóval komolyabban, mint a televíziók meglehetősen bárgyú és olcsó sztárműsorait nézve. Douglas-ék egy jómódú, ám teljességgel átlagos New Yorki családot alakítanak, amelyben a papa (Kirk) szélütött, ám betegségéhez képest túláradóan vitális hajdani ügyvéd, a fiú (Michael) korszellemnek megfelelően politically correct, jelenlegi ügyvéd, a nagyobbik unoka (Cameron) marihuána-kertész, a kisebbik (Rory Culkin - vendégművészként egy másik dinasztiából) egyszerűen csodabogár. Ők alkotják a Gromberg családot.
E család mindennapjainak láthatjuk egy szeletét ebben a tulajdonképpen kedves kis filmben. Nincs valami túl nagy íve a film cselekményének, a dolgok történnek egymásután, mint egy szappanoperában, vagy az életben, ám mentesen ezek gusztustalanságaitól. Mindenki helyes a filmben, az elején kicsit kevésbé, de csak azért, hogy a végén jobban az legyen. A film nem szól mindent elsöprő nagy érzelmekről, nincsenek nagy sorstragédiák; van ugyan két haláleset is a történetben, ám mi sem jellemzőbb, ezeket különösebb érzelmi elragadtatás nélkül vészelik át a szereplőkkel együtt a nézők is. Ez azonban semmiképpen sem az alkotók érzéketlenségét jelzi, annál inkább egy csendes szemléletmódot, valami nyugodt bölcsességet mutat. Egyszerűen, szépen, nem törődve azzal, hogy nem hagynak mély nyomot a nézőben, ám egy pillanatra azért megállásra késztetik, hogy aztán valami kis csendes szelíd, ám biztató hanggal küldjék tovább útján. Akinek ennyi nem elég, az élvezheti a szemlátomást idős és beteg Kirk Douglas megható, de mégis pazar jutalomjátékát.
