2003 egy péntek éjjelén a 26 éves Aron Ralston Utah állam felé autózott, hogy hegymászással töltse hétvégéjét a lélegzetelállító Canyonlands Nemzeti Parkban. A kaland balul sült el, egy lezuhanó szikla a kanyon falai közé szegezte a kiránduló jobb kezét, 127 órányi mozdulatlanságra ítélve őt.
"Elég kemény és hallucinogén élmény volt" - összegezte Ralston a történteket. Filmötletnek talán csak első pillantásra csábító e megtörtént eset, hiszen hogyan lehet feldolgozni, miként hallgat a mély öt napon keresztül? Nem olyan kézenfekvő tehát ez az eset mint a megfilmesítés hollywoodi tárgya. Mi tagadás, Ralston egy helyben vergődését nehéz végignézni, de a 127 óra közel sem nézhetetlen. S hogy mi kell ahhoz, hogy parázs izgalmak kerekedjenek ki e helyzetből?
Először is egy nagyszerű alakítás. James Franco magától értetődő természetességgel játszik - miközben a borostája rejtélyes módon mit sem változik az idő előre haladtával. Hiába nem segítették a sminkesek, Franco félkézzel teljesíti a rá rótt szerepet. A siker másik kovácsa a rendező, Danny Boyle, aki megpróbálja feledtetni a kissé érzelgősre írt forgatókönyvet. A manchesteri Boyle az idegenvezetők királya: bárhová vetette eddig a filmipar, mindenütt feltalálta magát. Az induló Sekély sírhant és a Trainspotting Skócia barátságtalan éghajlatú városaiba vezet be, hogy aztán az Oscar-monszunt (nyolc aranyszobrocskát) hozó Gettómilliomosban az indiai Mumbai nyomornegyedében rendezkedjen be. Boyle pedig az ázsiai sűrűben ugyanolyan otthonosan mozgott, mint a 127 óra esetében a kietlen amerikai kanyon mélyén. Sajnos, ennek ára ezúttal is a - végül Boyle által is levakarhatatlannak bizonyuló - jó adag cukormáz. Boyle tehát - mint egy megbízható taxisofőr - mindig célba ér, de ezúttal az érzelgős kanyarok miatt hiába is vár borravalót.
