A végtelen hómező az ártatlanságot és éteri tisztaságot idézi fel a nézőben. Gyermeki vágyat a biztonság iránt. Alig tudja elképzelni a rosszalkodást, ha nyakig ér a szűziesség szimbóluma.
Ezt használta ki annak idején a Fargo (megspékelve egy terhes nyomozóval), és erre játszik rá az új skandináv mozi is, Az eltűnés sorrendjében. Arra, hogy a vér élesen elüt a hótól. Vagy a fekete. Csak az már humorból.
A dán–norvég–svéd mozi főhőse Nils (a remek Stellan Skarsgard), a hókotró óriásgépek csöndes vezetője, akit éppen a város díszpolgárává avatnak. Ő felel azért, hogy a hágón átvezető autóút járható legyen, és neki a szolgálat a mindene. Csakhogy az élete pillanatok alatt darabjaira törik, amikor megtalálják a fia holttestét.
Képtelen belenyugodni abba, hogy túladagolásba halt bele, és a véletlen a kezére is játszik: megtudja, hogy egy drogbanda áll a háttérben. S az öreg hókotró mester bosszúhadjáratba kezd.
Az eltűnés sorrendjében nem csupán felhasználja a bosszúfilmek paneljeit és toposzait, de sajátos, a politikai korrektséget minden irányból semmibe vevő humorával ki is figurázza: egyszerre használja ki és fel őket. Egyrészt minden kiszámítható, másrészt az irónia ad némi váratlanságot az egésznek: vajon min fogunk nevetni legközelebb?
A drogbanda vezére, a rivális szerb hálózat patriarchális viszonyai, a házasság, a multikulturalizmus, a bevándorlás mind-mind kap a csipkelődésből, de csak annyit, hogy önfeledten tudjunk nevetni a „problémákon”. Az egyik legviccesebb jelenetben a bérgyilkos a jólét és a hideg – az állandó havazás – összefüggéseit boncolgatja.
A déli államoknak kiosztott fricskát valószínűleg kevesen merték volna bevállalni, de itt nagyon ül. Már azért is, mert ettől kicsit sem tűnik kellemesebb helynek a messzi Észak, sőt. De ugyanilyen jó a Kínainak hívott dán, aki mellesleg japán, a folyton albánoknak emlegetett szerbek, akik ettől biztosan kitérnének a hitükből. Ezekből is látszik, hogy a film nem kímél senkit és semmit, halad a maga útján, csak a fekete komédia szabályait tartja be. Azokat viszont könyv szerint.
Stellan Skarsgard tökéletes választás volt. Elhisszük neki a hókotrók magányosságát, de azt is, hogy amikor üt, hát akkor fogak hullanak a friss hóra. A nemrég még Hitlert alakító Bruno Ganz is remekel a szerb keresztapa szerepében, egyszerűen jól áll neki az irányítás, de néha még őt is lepipálja a feltörekvő generáció csodásan tahó képviselője, a Báró bőrébe bújt Pal Sverre Valheim Hagen.
Ha nem volna ilyen reménytelenül hosszú neve, akkor azt mondanám, feltétlenül jegyezzük meg a fiatal, nálunk jobbára még ismeretlen színészt. Talán ő lehet egyszer Skarsgard méltó utóda az álomgyárban, minden adottsága megvan hozzá.
A norvég Hans Petter Moland rendezte filmben az a legjobb, hogy nem spórolnak benne. Sem az erőszakkal, sem a poénokkal, közben a tempó is remek, nincs ideje leülni, de azért látjuk a végtelen havat, a meddő küszködést és a luxuscelláknak tűnő házakat, ahová a zord időjárás zárja be a kitartó lakókat. Látjuk a magányosságot és a csöndesen izzó dühöt, ami Északon is ott munkál az emberekben. Mintha hatalmas adag kokaint szórt volna szét az ördög, de senki sem tudja felszippantani, mert nincs hozzá kellő méretű tüdő, megfelelő idegrendszer. Egy nagyon józan belövés az egész, amiben nincs másnap.
Ez a mozi igazi szórakozás, amit jó lesz másodjára vagy harmadjára is megnézni, várni kedvenc jelenetünket, mosolyogni valamin, amin igazából sírni volna jó. A koprodukció újra bizonyítja, hogy mennyi tartalék van még a nemes egyszerűséggel skandináv kriminek hívott műfajban. Mind vásznon, mind papíron. Most ők tudnak valamit, amit a kontinens vagy az álomgyár átmenetileg elfelejtett. Valami véres könnyedséget. Ami nem is olvad el olyan könnyen.
