A filmek kínálatában időről időre feltűnnek a szkeccs- vagy epizódfilmnek nevezett filmcsokrok, amelyeket több rendező készít közös téma, motívum köré. Az elmúlt időkben nagy közönségsiker volt az 1995-ben független filmesek (Allison Anders, Alexandre Rockwell, Robert Rodriguez, Quentin Tarantino) által jegyzett Négy szoba, az 1996-ban készült Szeressük egymást gyerekek! (Jancsó Miklós, Makk Károly, Sándor Pál) vagy az idei filmszemlén bemutatott Jött egy busz? (Schilling Árpád, Török Ferenc, Bodó Viktor, Pálfi György, Mundruczó Kornél).
Nicolas McClintock, Nigel Thomas és Ulrich Felsberg producerek nagy fába vágták fejszéjüket: hét, az elmúlt évtizedek filmművészetét meghatározó rendezőt kértek fel filmcsokor-készítésre. A téma: az idő és a sors. Az ötlet McClintock fejéből pattant ki, aki egy régi szicília mesemondó történeteit olvasva a következő talányos mondatra bukkant: "Az idő egy történetben nem vesz el időt." A megkeresett rendezők örömmel mondtak igent, hiszen számukra is ritka lehetőség a rövidfilmkészítés, különösen ilyen nagy művészi szabadsággal. Már csak a filmeket összekapcsoló, összekötő motívum hiányzott. Ekkor jött elő McClintock a trombitával (Hugh Masekela játékát hallhatjuk), amely az idő metaforájaként megjelenő folyóvíz képeihez kapcsolódva visz bennünket filmről filmre.
Aki Kaurismäki darabja (Kutya nem jut pokolra) egy különös szerelem története: az élete megváltoztatását eldöntő középkorú kisember eladja a szerelőműhelyben való üzletrészét, megszökteti szerelmét, a hervadó szépségű konyhalányt, és Szibériába utazik vele.
Victor Erice spanyol faluban játszódó filmje (Életvonal) a talán már végképp végét járó paraszti világ idillikus-drámai képét festi elénk, amelyben élet és halál még tisztán van jelen a mindennapok történéseiben.
Werner Herzog dokumentumfilmje (Tízezer évet öregedve) egy dél-amerikai törzsről szól, amely a legutolsó világtól elzárt közösség volt. Azt a folyamatot mutatja be, hogy a törzs tagjai milyen változáson mentek keresztül a civilizációval való találkozásuk tizenegynéhány évén keresztül.
Jim Jarmusch tíz perce egy színésznő lakókocsijába visz bennünket, amikor a művésznő épp beszalad egy forgatási szünetben. Mire elég ez az idő az emberi kapcsolatokban?
Wim Wenders alkotása (12 mérföld Tronától) egy mérgezést szenvedett fiatalember története, aki igyekszik mihamarabb kórházba jutni. A pillanatok talányosak: vajon legyőzi-e az elmúlás az életöszönt?
Spike Lee hírcsatornák műsorait idéző filmje (Meg lettünk lopva) a legutóbbi amerikai választások világszerte nagy port kavart eseményét, a floridai szavazat-újraszámlálást idézi fel Al Gore stábjából való személyek és híveinek megszólaltatásával. A darab érdekes fényt vet a mai világpolitikai történésekre.
Chen Kaige a modern Pekingbe visz bennünket (Mélyre rejtett 100 szál virág), ahol a terjeszkedő nagyváros felhőkarcolói letiporják a régi városnegyedeket. A film idős főhőse a lerombolt területre tér vissza három szállítómunkással, hogy elvigye ingóságait és emlékeit. A munkások azonban egy darabig semmit sem látnak...
A különböző kulturális közegben, más-más alkotói látásmóddal született alkotásokban van valami közös: mindegyik egyre betegebbé világunk fő fogyatékosságára, a harmónia hiányára mutat rá. (Már azzal is, hogy e változatos műfajú kisfilmek ilyen jól megférnek egymással!) A tömegfilmek dömpingjében külön öröm ilyen, a kor tendenciáinak ellentmondó jelenlét-filmet látni, amely a művészetben és a világ fejlődésében is egy reményt adó mag létét igazolja. Méghozzá annyira, hogy az eleinte nehezen kivitelezhetőnek tűnő produkció oly jól sikerült, hogy újabb rendezők jelentkeztek náluk, s elkészült a Tíz perc cselló, amelyben Bernardo Bertolucci, Claire Denis, Mike Figgis, Jirí Menzel, Michael Redford, Szabó István, Jean-Luc Godard és Volker Schlöndorff alkotásaival találkozhatunk.
