A hipnotizőrrel kapcsolatban nem árt gyorsan tisztázni valamit, ugyanis a mozikba került legújabb svéd krimi rendezője az a Lasse Hallström, akinek nevéhez olyan banálisan romantikus filmek kapcsolódnak, mint a Csokoládé, a Casanova vagy a Lazacfogás Jemenben. Én azt a Lasse Hallströmöt nem kedvelem, sőt, többnyire gyomorforgatónak találom, de A hipnotizőr megmutat egy másik Lasse Hallströmöt, egy olyan filmrendezőt, akiről kiderül, hogy hiába a Hollywoodban eltöltött évek, a sok milliárdos produkciók, a csillogó sztárok közelsége, a svéd gének kiirthatatlanok.
És mint az elmúlt években a magyar nézők és krimifanok már rájöhettek, ezekbe a génekbe bele van kódolva valami ijesztően felsőbb rendűnek tűnő intellektualitás, valami megfejthetetlenül szélsőséges brutalitás, valami kielégíthetetlen moralitás iránti vágy, megbolondítva az általánosan elterjedt gyógyíthatatlan kedélybetegséggel. Ez a karakter most előbújt Lasse Hallströmből, s hiába A hipnotizőr számtalan történetbeli hiteltelensége, hiába az elsietett castingolás, a mozi mégis remekmű lett, még ha nem is svéd, hanem csak Hallström-mércével mérve.
A hipnotizőr egy hármas gyilkossággal indul, valaki brutálisan lekaszabol egy egész családot, apukát, anyukát, kishúgot és egy fiatal fiút is, ám vesztére a srác életben marad, bár nincs kihallgatható állapotban. Joona nyomozó (Tobias Zilliacus) segítségül hív egy pszichológust, Eriket (Mikael Persbrandt), aki vonakodva bár, de hajlandó rá, hogy hipnózisban "hallgassa ki" a fiút. A próbálkozás ugyan nem jár nagy sikerrel, viszont azonnali retorziót eredményez, valaki elrabolja az orvos szintén tinédzser fiát. A nyomozás döcög, az orvos és felesége, Simone (Lena Olin) régi sérelmeken vívódik, a 120 perces történetet hol ez, hol az a szál mozdítja előre, míg végül teljesen hihetetlen megoldással zár.
A Lars Kepler álnéven író svéd szerző könyvei bár tisztességes munkák, nem mérhetőek sem a svéd Stieg Larssonhoz, sem a norvég Jo Nesbøhöz, sem pedig az izlandi Arnaldur Indriđasonhoz. Többek között azért, mert hiába a brutális gyilkosságok, a karakterek elnagyoltak, a történetszálak nem elég kidolgozottak, és az embernek az az érzése, hogy nem volt meg előre a gyilkos, hanem csak úgy alakult, írás közben. A regényből készült filmben mindez azonban ha el nem is felejtődik, de bocsánatos bűn marad.
Leginkább azért, mert Hallström tökéletesen hozza az északi filmekre jellemző képi és zenei világot, és mégha nem is markánsan egyedi, de csodásan nyomasztó hangulatot fest fel. A 120 perc alatt, irtó lassan kibontakozó történet kivárása így nem okoz kényszeredett menekülési vágyat, sőt, mint a hipnotizőr ide-oda lengő órája, sajátos tudatállapotba ringat.
Még ha épp nem is történik semmi, akkor is fürdőzni lehet a vakító hóban, vagy gyönyörködni a Jelenetek két házasságból című filmben megkedvelt Mikael Persbrandt minden felesleges eszközt nélkülöző játékában, vagy rácsodálkozni arra, hogy lehet bevállalni nyomozónak egy ilyen esetlen, jelentéktelen alakot, mint Joona. Sosem gondoltam volna, hogy egy Hallström-mozi tőlem 9/10-et kap, de most megkapja.
