A Drive áttörést jelentett a dán Nicolas Winding Refn számára a szélesebb közönség felé, azóta valahogy megakad a szem – az enyém legalábbis – az autós bőrkesztyűkön. Szimpatikus szerzői hozzáállásról tanúskodik, hogy új filmjével Refn cseppet sem próbál megfelelni a siker teremtette nézői elvárásoknak, sőt, még fricskákat is osztogat a ”Drive 2”-re vágyakozóknak. Nem lekezelő hozzáállás ez, hanem egy figyelmeztetőleg feltartott mutatóujj: mindig frissen, újabb megpróbáltatásokra készen üljetek le minden egyes filmje elé.

A Drive esetében még bele lehetett feledkezni egy naiv szerelmes történetbe, holott a tündérmese már ott is groteszkké vált a giccses dalbetétek és a meghökkentően durva erőszakábrázolás kontrasztjában. Az Only God Forgives már nem tartogat ilyen azonosulást könnyítő fogódzókat a Refn munkásságával csupán a Drive-on keresztül ismerkedők számára. A felszínen az Only God Forgives egy western köntösbe bújtatott soványka B-film, leonés hallgatásokkal és összenézésekkel, a rendőrök és a rosszfiúk közti leszámolásokkal. Alatta viszont egy szimbolikus elemekkel tarkított kísérletező, provokatív alkotásra bukkanhatunk, melyben a botrányos erőszak, az erősen stilizált, gyakorlatilag mindent a képekre bízó filmnyelv és Bangkok alvilági miliőjének lebilincselő ábrázolása egy hipnotikusan lassú, ugyanakkor erősen megterhelő alámerülésre invitál egy sebzett lélek mélyébe.

A thai boksz-klubbot üzemeltető Julian (Ryan Gosling) bátyját meggyilkolják, mire drogkereskedelemmel foglalkozó anyja (Kristin Scott Thomas) a városba érkezik, hogy fiával együtt bosszút álljon. Szembekerülnek a szinte emberfeletti képességekkel bíró igazságszolgáltatóval, Chang-gal (Vithaya Pansringarm), miközben Julian-nek zsarnoki anyjával, a múlt lassan feltáruló bűneivel és sajátos ”harcos” becsületkódexével is fordulóponthoz érkezik a viszonya. Ám a drogkereskedő család és a helyi igazságszolgáltatás közti leszámolósdi, Chang és Julian fizikai konfrontációban csúcsosodó párbaja csupán a film felszínesebb rétegét képezik.

A romlott nyugatiak a misztikus keletre érkeznek, ahol megszokott hatalmuk, befolyásuk szétfoszlik, és felelniük kell a bűneikért is. Az anya és az idősebb testvér összeütközése a helyi renddel a legaljasabb hajlamait kiélő fiú gyors kivégzéséhez, a vulgáris, velejéig gonosz anyatigris esetében pedig mind egyenlőtlenebb, mind kétségbeesettebb hadakozáshoz vezet. Julian eközben harcossá szeretne válni, a megtisztulását keresi keleten, de rossz végzetet választ magának – tragédiája, hogy nem lehet harcos. Bénultságának valószinűsíthető oka lojalitása, beteges mértékű ragaszkodása anyjához, mely nem engedi szabadulni (utalásokban feltáruló múltjától sem), gyenge vállalni az elszakadáshoz szükséges konfrontálódást. Naphosszat impotens bágyadtságba süppedve bámul egy thai prostituáltat, a kelet, az új élet távoli marad számára. Víziói a Chang képében megjelenő számadásról, megváltásról – ahogy tetszik – lassan beteljesednek.

Az Only God Forgives törekszik a kiszámíthatatlanságra, miközben gyenge dramaturgiai megoldásokat alkalmaz (feltűnően sután zárja le a prostituált szálát), enigmatikus, sejtető, ugyanakkor kissé üresen kong, nem győzi meg a nézőt, hogy érdemes kutatnia a titkok megfejtése után. Nem kapunk kielégítő lezárást sem, a néző zavarában találgatni kényszerül – ha az volt Refn szándéka, hogy aktivizálja a megszokott recepteket használó filmektől ellustult nézőt, sikerrel járt. Leginkább a főszerepet játszó Ryan Gosling miatt nem elég szuggesztív a produkció. Alvajáróként játssza végig a filmet, ahogy a Drive-ban, itt is alig szólal meg, de a jelenlétének ezúttal nincs ereje. Ahogy várakozik a boksz-klub vörösben úszó purgatóriumában, tekintetével inkább tompaságot, korlátoltságot fejez ki, mintsem karakterének elfojtott indulatait, irtózatos bűnökkel megnyomorított lelkét. Pedig akárcsak egy görög tragédiában, a sallangmentes cselekmény hátterében testvérviszály, incesztus, gyilkosság húzódik meg. De Gosling bágyadtsága miatt mesterkéltté és érdektelenné válnak a lassú ritmusban áramló jelenetek, a film komoly hangvétele pedig hamisnak érződik. Árulkodó, hogy a színész sokkal jobban működik a film utolsó harmadában, amikor zúzódások, véraláfutások takarják el a vonásait. A szürreális környezetbe (Refn filmjét Jodorowskynak ajánlja) sokkal jobban illik Kristen Scott Thomas groteszk karaktere: annál jobban belesimul, minél meghökkentőbb a távolsága kifinomult, érzékeny nőket felsorakoztató korábbi szerepeitől. A titokzatos igazságosztót alakító Vithaya Pansringarm monolitszerű, maga a rezzenéstelen eltökéltség – fricska a nézői elvárásoknak, hogy ezúttal Gosling karakterének éppen azzal az ellenállhatatlan erővel kell szembeszállnia, amely felett a Driveban még éppen ő rendelkezett.

Mint az összes Refn-film, ez is ultraerőszakos: koreografált bunyók helyett fetisizált kivégzések sorjáznak benne (az Only God Forgives nem verekedős film – ismét egy fricska az előzetes alapján erre számítóknak). S miközben a rendező interjúiban morálisnak nevezi a filmjeiben megjelenített erőszakot a vele járó súlyos következmények miatt, szemmel láthatóan fetisizálja is azt. Szinte érezhető az élvezet, amellyel felépíti ezeket a jeleneteket. A szexuális izgalommal rokonítható hatásért keresi az alkalmat az erőszakábrázolásra: hosszú, hipnotikus hangvételű felvezetés, melyet lassításokkal nyújt el, majd robbanásszerű kitörés, ”ejakuláció” következik, valaki a földre hanyatlik. A nemi aktus és az erőszak rokonításában odáig megy Refn, hogy az ökölben végződő alkart is fallikus szimbólumként kezeli: összeköti a már említett múltbeli erőszakos és szexuális eredetű bűnöket, ugyanakkor utal a főhős bénultságára, impotenciájára is.

A megjelenítés aktusán átsütő élvezettől válik zavarba ejtővé az egyébiránt nyers, egyáltaltalán nem vonzó, túlesztétizált vagy éppen túlságosan ”tocsogós” erőszakhullám. Abban azonban, ahogy a fókusz a fetisizáció által az erőszakban található élvezetre helyeződik, elpárolog az egyébként is vészesen elkoptatott cselekmény morális töltete. Az érdektelenséget pedig nem képes elleplezni a rendezői életműben idáig páratlan formai tökély és egységes atmoszférateremtés. Biztos van valami abban, hogy az erőszak sokkja mindenképpen megérinti és ezzel a durva ”behatolással” megnyitja a nézőt a mélyebb befogadásra, de azért Refn alkotásainak élvezetéhez nem árt, ha osztozik egy kicsit a fétisében.