Hát persze, hogy jobb a regény, hát persze, hogy nagyon giccses lett a film, hát persze, hogy többet vártunk. És akkor mi van? Az Időutazó felesége még így is szép mese. A könyvet azért tessék elolvasni.
Az időutazó felesége nagyjából az Egy makulátlan elme örök ragyogása és a Ház a tónál misztikus romantikus filmek mellé tehető, ha valaki kedvelte az előbbieket, nyilván Robert Schwentke romantikus drámáját is szeretni fogja: a borostás, hallgatag időutazó össze-vissza cikázása az időben kifejezetten kellemes opció egy borongós őszi nap barátságossá tételére.
A főhős, Henry egy "kromoszómahiba" miatt, ha stressz éri, bármikor kiszakadhat a jelenből, és átkerülhet egy másik időzónába, de ezt a csodás képességét sajnos nem tudja kontrollálni. Bár véletlenül találkozhat rég nem látott, elvesztett rokonokkal, meglesheti a jövőt, visszanézhet a múltba, de mindezt úgy, hogy semmin nem tud változtatni, csak asszisztál az eseményekhez. Henry leghűségesebb társa Grace, (a címszereplő), aki már kislánykora óta tanúja a furcsa, égből pottyant utazó életének, és alig várja, hogy felnőttként is mellette lehessen. Az időutazós filmekben többnyire az a poén, hogy a hős időutazás közben bele tud nyúlni az eseményekbe, életeket menthet, kapcsolatokat teremthet: nos, Henry sorsa ezzel szemben az, hogy bár belecsöppenhet a legkülönbözőbb időzónákba, nyomot nem hagyhat maga után, a jövőt nem tudja befolyásolni múltbeli kiruccanásaival.
A film alapjául szolgáló, hasoncímű Audrey Niffenegger-regény persze klasszisokkal jobb a moziverziónál, elsősorban azért, mert bár a regényben is nyilvánvalóan egy sci-fi elemekkel megtűzdelt romantikus történetben vagyunk, de talán mégis az a történet kulcsa, hogy az időutazás elsősorban egy nagyon intenzív, megfejthetetlen tudatállapot, egy mentális zavar szeretetteljes metaforája.
Az is sokat számít, hogy a szereplők jóval karakteresebbek, összetettebbek és izgalmasabbak, mint a film hősei, Henry például egy alkoholista, beszámíthatatlan vadócból válik boldog szerelmes férfivá, majd kiégett, keserű, nyomorék ronccsá. Ez szép színészi feladat lenne, de szegény Eric Bana lemaradt róla, Henry szerepe ugyanis csak a könyvben van megírva tisztességesen, a filmben nem, a filmbeli Henry egyáltalán nem változik, ugyanaz a romantikus papírmasé figura marad végig. Így Eric Bana számára mozgástérként megmarad az örökös csupasz mellkas-mutogatás (hiszen utazásain meztelenül landol), a kétnapos borosta, a magányos farkas-pillantás és az esetenként befigyelő, ősz hajfesték.
A gyerekszereplők széles skálán mozognak, a kislány Grace-t alakító Brooklynn Proulx a maga besütött fürtöcskéivel, édes mosolyával olyan, mint egy igazi, hamisítatlan Shirley Temple-hasonmás: édes, csábító, ártatlan és minden porcikájában mesterkélt, ahogy üldögél a mezőn piros takaróján és les a meztelen lovagra, aki bármikor felbukkanhat a semmiből. Ha valaki valóban időutazó, hát ő az, hiszen egy, a század harmincas éveiben dívó, népszerű, gyerek Lolita-standardot hoz vissza. De ez nyilván nem a gyerekszínész hibája, hiszen a felnőtt Grace, az őzikeszemű, törékeny Rachel McAdams alakításában éppilyen cukrosra sikeredett. Grace a női szerepek legunalmasabbját tölti be hűségesen, odaadóan csak várja, hogy más időkbe elbarangolt szerelme rendre visszatérjen hozzá - olykor mosolyogva, máskor könnyes szemmel, esetenként duzzogva, de a lényeg, hogy teljesen passzívan.
A regényben erről nincs szó, Grace már kislánykorában nagyon vagány és önálló kis lény, felnőttként pedig izgalmas nő, igazán nem keveset kellett a karakteréből nyesegetni, hogy ilyen unalmas kis házitündérré redukálódjon. Rachel McAdams viszont szokva van az örökös jókislány-szerepekhez (Ünneprontók ünnepe, Szerelmünk lapjai), és hiába bájos, sajnos a legunalmasabb szépségek egyike. Van viszont két csoda a filmben, egy gyerekszínész-testvérpár, Hailey McCan és Tatum McCan, (a szerepüket nyitva hagynám, hogy maradjanak meglepetések), nos, miattuk már megérte elkészíteni ezt a mozit: ők azok, akik furcsamód visszalopják a regény eredetiségét, szellemességét, báját. Ez már csak azért is érdekes, mert egy filmen belül mintha két radikálisan eltérő gyerekszínész-iskola csapna össze: én az utóbbinak drukkolok.
Bár nem vagyok elbűvölve a forgatókönyvíró, Bruce Joel Rubin munkájától, hiszen a karaktereket kinyírta, a történetet lebutította és legömbölyítette, a korszakok közti ugrálást eljelentéktelenítette, és ragacsos cukormázzal vont be mindent, amihez hozzáért, szorgos munkájával valahogy mégsem tudta tönkretenni az eredeti történet szépségét, és ez a mezőnyön belül még mindig pontot ér.
