Tangó. Több filmet láttunk, ami már címével is utalt a táncra és arra a kollektív érzésre, képre, ami majd mindenki előtt megjelenik, mikor említik ezt a táncot. Szabályok, hagyományok sora, korlátok közé zárt ösztönök, élő színek. Jelenti - jelentheti ezt is.
A prekoncepció csalfa ezúttal. Aki korábbi élményeire építve indul moziba, csalódni fog - s ez nem a film színvonala miatt. Csalódni fog, mert nem táncosokat és vöröslő színeket fog látni, hanem egy családi történettel, egy nagymama halálával és ennek következtében egyéni történetek pálfordulásával szembesülhet majd a vászon előtt.
A keret azonban, azok a jellemzők, amik alapjaiba kapcsolhatóak a tánchoz, mégis megmaradnak. Képzeljünk el egy családot, ahol az ortodox, és a hite hagyott szemlélet is megfér a házban, még egy goj családtaggal együtt is, aki a családfő nagymama halála után átveszi a családi ünnepek szervezését, s maga válik a zsidó hagyományok követésének legszebb példájává. Az utóbbi példa csak kis eleme azoknak a változásoknak, amit a nagymama halála idéz elő négy fal között. A nemzeti és faji hovatartozás kérdéseit feszegeti a film sajátos, finom eszközeivel úgy, hogy az események miértje, a valós, a mindennapi, és a történelmi háttér szinte érintetlen marad. Használja elemeit, de olyan emberien nyúl a rendező a témához, hogy a történetek szálain csak épp átsejlik mindaz, ami a hithű, hagyománykövető zsidóságot és az izraeli népet láthatatlanul is összeköti és emlékezteti.
Az eddig biztosnak tűnt családi kör talajt vesztve kapaszkodik az asszony emlékképébe. Tagjainak identitása, a családi értékeket és hagyományokat újra értékelve, a világi vagy vallásos életmód határmezsgyéjén forgácsolódik szét és új elvek, példák születnek. A Tangó, mint a család egy kedvelt tánca, sőt nem is tánca, életszemlélete, vigasza, támasza és örömének kifejező eszköze így juthat érvényre. Új hatásokat, színeket visz a mindennapok közé és átírja az eddigi szabályokat. Az ösztön, a zsigeri hovatartozás érzése jut érvényre.
