A webkettő és a videómegosztók korában az Attrakció mindenki számára elérhetővé vált, az internetes nézettségért folytatott harc a digitális forradalomnak köszönhetően végleg demokratizálódott. A zsebünkben megbúvó okostelefonok HD-minőségben készített felvételeit azon nyomban virtuális világgá kürtölhetjük, míg fotóinkat számtalan portálon tehetjük rögvest közszemlére – hogy aztán izgatottan figyeljük, ahogy klikkelésről klikkelésre nő avatárunk népszerűsége. És vajon milyen lenne ezen éra ismertségre vágyódó, tinédzser szuperhőse? Hát nem a világháló lenne a játszótere, ahol rajongók hordája követhetné tweetjeit, Youtube-csatornája Lady Gagáénál is nézettebb lenne, Facebook-bejegyzéseit kommentlavina temetné maga alá, a világ soron következő megmentéséről feltöltött fényképeit pedig milliók like-olnák?

A HA/VER (Kick-Ass, 2010) botcsinálta tini-igazságosztói előtt, akik az internetnek köszönhetően lettek hírhedtek és a MySpace-en tartották a kapcsolatot a külvilággal, Pókember volt az, aki – ugyan még az analóg generáció álarcosaként – saját készítésű fotóival biztosította kedvező médiareprezentációját és egyben a hétköznapi Peter Parker megélhetését is; ezen kívül egyedül az elfuserált Hancock-ban (2008) merült még fel a PR fontossága. Mert a szuperhősök túlnyomó része (a múlt traumáitól gyötört felnőtt lévén) magasról tesz arra, hogy mit gondolnak róla, elvégre rendszeresen vásárra viszi a bőrét a Jó Ügy érdekében, az meg bőven elegendő ahhoz, hogy feltétel nélkül szeressék, nemde? Igen ám, de mi van akkor, ha egy, a középiskola farkastörvényeit nyögő, otthonában is rendszeresen terrorizált tinédzser jut szuperképességek birtokába? Mi lehet nagyobb trauma a serdülőkor világfájdalmánál, frusztrált dühénél és lehangoló kilátástalanságánál? Az erő krónikája (Chronicle) üdítően friss csavarral aktualizálja a manapság igencsak felülreprezentált szuperhősfilmeket, és mind műfajkeveredés, mind formanyelv szempontjából átírja a zsáner-törvénykönyv agyonexponáltságtól kifakult oldalait.

Az eddig televíziós színtéren (Kutyaszorítóban [The Kill Point], 2007), illetve filmforgatások másodvonalában, vágóként és rendezőasszisztensként tüsténkedő Trank opusa három divatos trend, a szuperhősfilm, a tinédzserek viszontagságaival foglalkozó dráma, illetve az eddig jobbára a horror műfajában érvényesülő found footage filmek frigyéből született. Az erő krónikájában Andrew, a suli-társadalom peremén leledző különc kezdi el rögzíteni egyhangú napjait (melyek magánytól, bully-veszélytől, alkoholista apja zaklatásaitól és haldokló anyja tüdőrepesztő köhögésétől terhesek), kamerája dokumentáló ereje miatt később unokatestvére és a gimi legnépszerűbb sráca elképesztő felfedezést osztanak meg vele; a föld alatt talált meteorit (?) révén aztán mindhárman szuperképességekre tesznek szert.

Újdonsült, fokozatosan erősödő telekinetikus adottságaikat Youtube-kompatibilis videófelvételeken, eleinte gyermeteg csínyekkel tesztelik, szinte látom magam előtt a videómegosztókon felbukkanó címeket: Srác a tudatával Lego-tornyot épít. Szoknyalibbentés egy csettintéssel. Fekete fiú arrébb rak egy autót. Életre kelt bevásárlókocsi! Tudok repülni! (Nem trükkfelvétel!) Nem varrnak rögtön jelmezt, nem kezdik el hallgatni a rendőrségi rádiócsatornákat, nem állnak tüstént a gyámoltalanok oldalára, esetükben nagy hatalommal semmiféle felelősség nem jár: kezdetben valódi tinédzserek módjára, felhőtlen, eszképista mókaként élik meg az őket ért változásokat. Trank a telekinézist egyúttal a film formai világára is kiterjeszti, így búcsút inthetünk a found footage mozik „földhöz ragadt” kamerakezelésének: a műfajban egyedülálló módon a felvevőgép önálló életre kel, és látványos daruzásokat, svenkeket és fahrtokat hajt végre, Andrew szuperképességét a mindenkori operatőrrel megfeleltetve, továbbá lehetővé téve, hogy a felvétel készítője – aki egyben a film főszereplője is – a lebegő, súlytalan objektív előtt maradhasson.

Andrew, a népszerűségét és az iskolai elit közösségébe való integrációját biztosító Ki mit tud?-performansz, illetve egy sajnálatosan félbeszakadt szexuális aktus után (mert a tinifilmek bevett szokása szerint még szűz az érettségi előtt álló fiú) a szemünk láttára válik a két, későn eszmélő társát is könnyedén lepipáló szupernemezissé, vagy – miképpen ő fogalmaz – az evolúció egy újabb állomásává, mindenható csúcsragadozóvá. Először csak a privát bully-ján áll véres bosszút, majd a környékbeli huligánokat, gyűlölt apját, később pedig az egész alantas emberiséget veszi célba. Filmvégi transzformációja Katsuhiro Otomo legendás Akiráját (1988) is felidézi, Trank a bombasztikus fináléban bámulatosan gazdálkodik, és a maximális rombolást hozza ki a cirka 12 millió dolláros költségvetésből, s egyben – a bloggerlány ezt megelőző, saját aspektusán túl – az új médiumokat és az intermedialitást hangsúlyozandóan a found footage műfajából adódó egy szemszögűséget is felszámolja. A végső összecsapást ezért számos kameraállásból látjuk (legyen az rendőrautóba vagy -helikopterbe helyezett, netán térfigyelő kamera), majd egy sokatmondó pillanatban Andrew több tucatnyi okostelefont és fényképezőgépet ránt ki elméjével a környékbeli bámészkodók kezeiből: a digitális kamerák kereszttűzében isteni entitássá átlényegülve, miként azt a Space Needle-re keresztelt seattle-i toronyépület égbenyúlása is látványosan szimbolizálja.

Isteni hatalommal márpedig csak isteni hatalom kelhet birokra, a tehetetlen rongybabaként hajigált rendfenntartó erők helyett így egy Poszeidónra hajazó szobor „tesz pontot” a borzasztó káosz végére – a hübriszéért felelni kénytelen Andrew pedig a tibeti kolostorokra irányított kamera formájában él tovább, örökre eggyé válva a felvevőgépével. Az erő krónikája az ostobenkó magyar szinkron ellenére is a szezon egyik legizgalmasabb darabja.