Első látásra A nyomorultak 2012-es musicalbeli feldolgozása éppen olyan, mint egy nagyívű hollywoodi dráma. Gyönyörű képekkel kápráztat; kínnal, szenvedéssel ríkat meg; Sasha Baron Cohennel és Helena Bonham Carterrel kacagtat; s természetesen a története is egyszerűen nagyszerű – éppen olyan, amilyet tőlük elvárunk. Igaz, nem amerikai, hanem angol; rendezője az a Tom Hooper, aki A király beszédével az összes főbb díjat elvitte a 2011-es Oscar-átadáson. Mindenesetre idő kérdése volt, mikor váltja fel a színpadot a filmtekercs, s láthatja a mozinéző is a nagysikerű zenés darabot. Idén elérkezett, s meg kell hagyni, nem feleslegesen.

Ki tudja, hányadszorra dolgozták már fel A nyomorultakat. Készült Hugo regényéből több tucat film, rajzfilmsorozat, anime (!) és musical is. A legújabb adaptáció hűen követi a több mint negyedszázada nagy sikerrel játszott színpadi mű főbb pontjait, de persze a sztorit nem szükséges bemutatni, nagyjából ugyanaz, mint eddig mindig: Jean Valjean (Hugh Jackman) és Javert (Russel Crowe) nagy ellenállása, Fantine (Anne Hathaway), a megtört anya borzongató harca gyermekéért, Cosette-ért (Amanda Seyfried); s persze itt van nekünk a francia forradalom a csodás festmény képkereteként. Persze a teljes cselekményt nem lehet egyetlen filmbe belesűríteni (még ha az 157 perces is), így óhatatlanul kimaradt néhány egyébként fontos szereplő pontosabb jellemzése; Párizs csatornarendszerét is csak egy-két jelenet erejéig látjuk (pedig Hugo egészen zseniálisan fejtegeti hosszú oldalak tucatjain keresztül a bűzös mocskot, s láttatja a föld alatt futó patkánylakot), a francia forradalom is inkább csak arra jó, hogy ágyúkat sütögethessenek, s ropogjanak a puskák.

A regény igazi szociológiai tanulmány, mentes mindenféle demagógiától: az érzelmek benne tiszták, a szereplők szenvedése valóságos, a forradalmi lelkület könnyedén átélhető. Így már csak az kellett, készítőinek legyen még valami mondanivalójuk vagy sajátos perspektívájuk, amivel értelmet adnak a mű létrejöttének. Persze az, hogy egy színpadi musicalt filmre álmodnak, eleve sajátos perspektívát feltételez, a történethez se igen van mit hozzátenni, így maradnak a sztárok. Hugh Jackman Jean Valjean szerepében várja "Oscar bácsit", Russel Crowe Javert szerepére elővette "gladiátoros" arcvonásait, Anne Hathaway 12 kilótól szabadult meg a hitelesség kedvéért (s nagyon nem mellesleg bitang jól énekli az I Dreamed A Dream című dalt), Sacha Baron Cohenről pedig végre megtudjuk azt is, hogy nem csak akkor vicces, amikor saját magának írja a poénokat. Helena Bonham Carter kiváló párja Thénardier-néként, az ő jeleneteik nagyszerű ütemben szakítják meg az egyébként szívet tépő tragédiát, hogy a néző fellélegezhessen kicsit. Tom Hooper, úgy tűnik, nem adja akármihez a nevét, és ezt jó látni; és azt is, hogy jól ráérzett a stábja a humor fontosságára. Ha Thenardier-ék figuráját nem ilyenné formálták volna, a néző gondolatai közt ott motoszkálhatnának ezek a szavak: giccs, gejl, unalmas szenvelgés. De így feloldódik minden, ami óriási tragédia, és jó érzéssel távozhatunk a moziból. A Cosette-et alakító Amanda Seyfried aranyos, bájos, éppen olyan, mint mikor egy magányos kislány szerelembe esik egy fess forradalmárral, de ő az egyik olyan jellem, amelyikre valahogy nem jutott elég játékidő. Eddie Redmayne Mariusként körülbelül azt a kissé esetlen fiatalember figuráját hozza, amit az Egy hét Marilynnel című filmben láthattunk tőle, de emellett a hazafias érzelmekkel is egészen jól megbirkózott.

A dalok is ismertek, csupán Hugh Jackman számára írtak egy szólót, s itt kell megjegyezni, hogy rendkívül érdekes mesterség ez a hollywoodi sztárság. Európában néha hajlamos lenézni őket az ember. Megcsinált, kimunkált figuráknak titulálja a finnyás közönség, mégis ezek az emberek bármelyike agyonveri énektudásban bármelyik tehetségkutató nem csak versenyzőjét, de még mentorát is. Russel Crowe-t hallgatni kimondottan jó a fülnek, Sacha Baron Cohen rekedtes orgánumától mosolyra szalad a száj, Anne Hathaway zseniális szólója pedig igazi katarzis. S ahogy Javert és Jean Valjean szembenállását énekben képesek megjeleníteni – ez jelenti az új perspektívát, a sajátos gondolatokat. Amikor Javert rájön, s értetlenkedve fogadja Valjean lényét, azt, hogy ez az ember bűnös, de mégsem, igazi meghasonulás, s továbbra sem prózában, kizárólag zenével – az pazar.

Bonyolult dolog lehet szinte csak zenével mesélni. A zene inkább érzelmeket közvetít, a tartalmat általában prózában közli az alkotó, akkor is, ha musicalről van szó, s a zenével a szívre hat. Ebben a filmben túlteng a zenés rész (ízlés kérdése, megfekszi-e valakinek a gyomrát), a cselekmény alakulását is dalban mondják el a szereplők, csak képek segítik őket. S igen jól segítik őket. Nem egy jelenetben láthatjuk, ahogy ugyanarra a dallamra más-más szereplő "mondja a magáét", a szituációt saját nézőpontjából megvilágítva, s ez remek ötletnek bizonyul. A képeket tekintve figyelmesek lehetünk még egy különlegességre: a szólók leginkább úgy néznek ki, mint mikor a dokumentumfilmek szereplőit leültetik a kamerával szemben, s elkészítik velük az interjút. A környezetből alig látunk valamit, kizárólag a színészek arcára kiülő érzelmek a fontosak. Ez eléggé szokatlan egy ilyen kosztümös film esetében, s talán zavaróan is hathat néha.

Lehet lamentálni azon, vajon volt-e értelme újra feldolgozni Victor Hugo regényét, avagy ez csak egy újabb alkalom arra, hogy lehúzhassanak róla még egy bőrt. A téma örök és hálás: szerelem, szabadság, megtérés, bűn és bűnbocsánat; komplex és érzelemmel teli. A színészeknek jó alkalom, hogy új oldalukról mutatkozhassanak meg, ezzel pedig a néző is jól jár. Azért a játékidő némileg próbára tesz, de annyira semmiképpen, hogy a musicalszerető közönség kihagyja.

Értékelés: 7/10