Szereti ön Jandó Jenőt, Prunyi Ilonát? Szereti Jandó Jenő Prunyi Ilonát? Csak próbálok ötleteket adni Emmanuel Mouret-nak, aki a nagyszerű magyar zongoristák felvételeit használja kedves kis filmjében, A szerelem művészetében.
Hogy esetleg tovább lehetne fokozni az átszövéseket, összevarrásokat, ha a fölhasznált muzsikusokat is bevonná a film történetébe.
A muzsikát magát persze bevonja, Brahms a kerete a filmnek, a híres Poco allegretto, amit persze a legritkább esetben vezényelnek így, inkább szóljon szívből, mélyen, ahogy Yves Montand szerette annak idején. Ez a film persze kerüli a nagy idegtépést, ezért szeretjük. Eleinte szkeccsek sorozatának látszik, vidám történeteket mesélnek el Woody Allen modorában, de az ő neurózisai nélkül, van narrátor, és sok-sok keresztnév követi egymást, Laurent, a zeneszerző, aki nem hallja a szerelem dallamát, de hiába nem hallja, azért eljátssza, és így összehozza Pault és Ann abelle-t, Corinne-t és Jeannot-t. Boris szereti Isabelle-t, ja nem is Isa belle-t, hanem Ame lie-t, aki viszont nagyon jól érzi magát Ludovickal. Érdekes módon Isabelle sem szerei Borist, úgyhogy megúszhatnánk bonyodalom nélkül is, de pont ez a szép a filmben, a sok mondvacsinált és csinálva megoldott probléma. Ebből derül ki, hogy mennyire szép világban élünk. Ja nem, ők élnek a szép világban, mi vicsorgunk és akarunk, és kést vágunk a bestiába.
A legjobb pillanat az, amikor már a keresztnevek is elfogynak, Achille-hoz átjön az alig felöltözött szomszédnője, de nem történik semmi. Egyszerre kiderül, hogy nem csak szkeccsek, mert ez egy visszatérő történet a türelemről: a névtelen szomszédnő újra és újra átjön, újra és újra elbizonytalanodik, de türelem, türelem, türelem. Nagyon szórakoztató a film, bájos és ártatlan, bár az ártatlanságot nem úgy kell érteni, ahogy száz évvel ezelőtt, mert abban az értelemben senki se ártatlan. De elvacakolnak egymással, többnyire eljutnak az ágyig vagy az évszázados fa árnyékáig, és az ember csak néz. Ezek tényleg így élnek. Mászkálnak a nagy kiállításon, a Buddha-szobor tövében, és arról beszélgetnek, hogy annyira nem is tetszel, meg van is barátom, de megbeszéltük vele, hogy nyitottak maradunk, úgyhogy miért ne? Ja hogy te szerelmes vagy belém? Akkor viszont szó sem lehet róla. És még csak azt sem érzi az ember, hogy itt valami nem stimmel. Talán azért, mert annyira bájosak ezek a francia nők, és tényleg nem híznak, a pasik meg csak jönnek, és dumálnak, dumálnak, töltik a bort, aztán persze hogy lekerülnek a fölösleges ruhadarabok. Vagy azért, mert művészet a szerelem, Mozart, Schubert, Chopin, mintha mindenki csak azért dolgozott volna, hogy hátteret és díszletet teremtsen a testi örömöknek. Nem nagyon elmélyült világkép, de meggyőzhető vagyok.
