Ritka, de végtelenül örvendetes, amikor egy folytatás felülmúlja az első részt. A Marigold Hotel 2 pedig pontosan így tesz. A kiváló színészek, a gyönyörű színek és tájak, a szimpatikus románcok és a megöregedéssel hihetetlenül bátran szembenéző történet emeli ki a filmet romantikus társai végeláthatatlan sorából.
Különös, hiszen ugyanaz a rendező (John Madden), néhány eltéréssel ugyanazok a színészek, ugyanaz a helyszín – India és azon belül is ismét a Marigold Hotel –, és mégis valami teljesen újat tud nyújtani az alkotás. Míg az első rész valóban kissé klisésre sikeredett, addig a folytatás végtelenül emberi, ötletes, humoros, a látványvilág nem megy a történet rovására és a kötelező kártyák sincsenek mindig kijátszva, nagy-nagy szerencsénkre.
A történetben a szállodát vezető páros, a fiatal Sonny (Dev Patel) és az idős Mrs. Donnelly (Maggie Smith) támogatást szeretnének szerezni, hogy bővíthessék a Marigold Hotelt egy újabb épület megvételével, mivel a hotel annyira sikeres, hogy senki nem akar belőle kiköltözni. Az ott élő, többnyire magányos, inkább 70 feletti társaság szépen beilleszkedett a színek, ízek, formák világának kavalkádjába, munkát vállaltak és nyugodtan élik – mondjuk ki őszintén – utolsó éveiket. De teszik mindezt élvezettel, méltósággal és a feladást nem ismerve. Plusz az idejét se tudom, mikor izgultam már ennyire, hogy végre egymásra találjon két ember. Mert Judi Dench és Bill Nighy enni valóan aranyosan és hitelesen hozzák a szituációt, amelyben kortól függetlenül fél az ember belevágni valami újba.
A központi bonyodalom egyébként egy titkos hotelellenőr köré fonódik, aki a Marigold állapotát méri fel, és akinek kiléte természetesen a fim végéig kérdéses, és aztán végül egészen meglepő. Romantikus film lévén persze a hangsúly mégis a szerelmen van, mind az összesen, mert hogy találunk belőle jó sokat. Szerencsére azonban mindegyik, mivel annyira eltérő háttértörténettel dolgozik, különbözik egymástól, egyik sem erőltetett vagy felesleges.
De hogy ne csak a 70-80 éveseké legyen a világ, szerelem a fiataloknak is jár. Sonny és Sunaina (Tina Desai) az esküvőjükre készülnek, amikor is felbukkan egy régi barát, aki nem csak a lányra, de a szállodára is szemet vet. És bár nem új a helyzet a nap alatt, Patel eszméletlenül szimpatikus és mélyen érző karaktere miatt üde és kedves a film ezen szála is. És akkor még nem is beszéltünk a zárójelenetben bemutatott esküvő és ceremónia kettősről, amely egyszerűen katartikus, nem csak Bollywood-rajongóknak!
Minden felemelő pillanata, minden szépsége, humora és változatossága ellenére is képes a film őszintén bemutatni az elmúlást és a vele járó félelmet is, hogy ugye nem éltünk hiába. Ráadásul mindezt pimaszul viccesen teszi, amihez elengedhetetlenek a színészek bátorsága is. Ez pedig valahol a legerősebb eleme a filmnek: nem átallja elénk tárni, hogy hány évesek is ezek az emberek, ezek a kiváló színészek. Hiába veti nevetve oda Maggie Smith, hogy csak 19 nappal idősebb nála Judi Dench (mindketten 80! évesek), nekem azonnal összeszorul a szívem.
Van abban valami méltóságteljes, ugyanakkor szomorú is, amikor egy film már túllépve önmagán mutat be valami valóságosat. Itt nem csak attól kell tartani, hogy egy nap a reggeli rutin névsorolvasásnál egy vendég nem kiáltja, hogy jelen. Hanem attól is, hogy ezek a meghatározó, szerethető és tengernyi szép emlékkel megajándékozó művészek egyszer csak itt hagynak minket, földi halandó mozi nézőket. Ebben a megvilágításban pedig még értékesebb ez az alkotás.
Míg az első filmet lényegében néhány tulajdonnévvel össze lehetne foglalni (Judi Dench, Maggie Smith, Celia Imrie, Penelope Wilton, Bill Nighy, Tom Wilkinson, Ronald Pickup és a csodálatos India), addig itt kapunk egy önmagában is erős és szép művet, melyhez a kitűnő színészek csak ráadásként szolgálnak. Többszörös szerelmi szálak, egy frappáns veszélyhelyzet, egy varázslatos indiai esküvő és a megöregedés fájóan őszinte megjelenítése miatt ajánlom mindenkinek a filmet, amely megtanított rá, hogy két dologból sosem elég: jó színészekből és Indiából.
