Volt egyszer, nem is olyan rég, Árkádiától távol, a mi Kádáriánkhoz viszont nagyon is közel – de Bodor Ádám Sinistra körzetétől, Orwell Állatfarmjától és Übü király birodalmától sem messze – egy emberellenes rendszer. Nicolae Ceaușescu vezette. 

Nem túlzás tán apokaliptikusnak nevezni, bár a korcsok, akiket lakosságára eresztett – Éhség, Hideg és Félelem – a végítélet lovasainál eggyel azért kevesebben voltak. Akárhogy is, a Ceaușescu-éra alatt Románia végidőket volt kénytelen végigélni. Az apokalipszis márpedig megbénítja az agyat. Elapasztja a szavakat és mozdulatlanságba dermeszt. Ideális működési terep tehát egy diktatúra számára. Daniel Bănulescu Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! című regénye a tűrés végnapjairól szól. A nyolcvanas évek legvégéről, amikor a regnáló rezsim sebezhetetlennek mutatta még magát Romániában, pedig már saját állításaiban sem hitt igazán.

Ha a rendszer, amelyben élni vagy kénytelen, elvesz tőled az égvilágon mindent, természetesen annak szorítasz, aki a hatalomtól rabol. Bănulescu láthatatlan, hangtalan, szellemekként közlekedő haramiái – Sucu, a diszkrét román, Arvinte, a púpos, rafinált cigány és a villámgyors Lakatfű, a legkisebb fiú – mintha az ezeregyéjszaka történeteiből pottyantak volna az Avram Iancu utca és a Titán negyed tömbházai közé. Üldöznivaló ellenzékiek a hatalom, balkáni Robin Hoodok a lakosság szemében. Köztiszteletben álló fosztogatók, a regény evidens protagonistái. Velük szemben a terror kiszolgálói sorakozhatnak csak fel.

A rosszfiúk közkatonái a szekusok – joviális szaunamesterek, alázatos talpnyalók, programozott rohamosztagosok –, az antihős viszont, az oltén epic boss, a Román Kommunista Párt második főtitkára, Nicolae Ceaușescu. Bănulescu kedélyes, kíváncsi góbénak ábrázolja őt. Szelíd, odaadó, jó modorú szultánnak. Naiv, de felelősségteljes prófétának. A róla szóló habkönnyű, szekus szürreál novellácskák a könyv legjobban sikerült részei. Ha Vian népmeséket gyűjtött volna Bukovinában, alighanem ilyesféléket jegyez le.

A kötet ezen szakaszai hasonlót valósítanak meg, mint a kolumbiai festőművész, Fernando Botero Abu Ghraib-sorozata a képek nyelvén. Zavarba ejtően eltúlzott világot ábrázolnak (itt a pajkos dzsinnként elénk lépő, vérengző pártfőtitkár, ott a pufók testű, szőrös puttókra hasonlító vérző rabok), de érezzük – s ebben van mind a regény, mind pedig az olajfestményekből és ceruzarajzokból álló széria ereje –, a karikírozva megjelenített, s egyszersmind elítélt világ groteszkebb a groteszknél is.

„A kis Nicu kilencéves lehetett, amikor egy elhagyott padláson rátalált Karl Marx varázsigéire. Egész nyáron át azokat olvasta. És ősszel, éppenséggel a kocsma előtt, nekifogott a község lakosságának elmagyarázni az értelmüket.” Így kezdődött hát. Amikor megtudjuk azt is, hogy Ceaușescu gyermekkorában egy szellemfiókával viaskodott, hogy testőrsége beszélő labradorokból áll, az irodalom (főleg a megíratlanul maradt) életeket ment, a Szekuritáté pedig verőlegények mellett divatspecialistákat is alkalmaz, nos, világossá válik számunkra, hogy a mágikus realizmusnak egy sajátos, balkáni nyúlványával van itt dolgunk. A diktatúra másképpen elbeszélhetetlen irrealitásához Bănulescu a varázslat, a csodák nyelvén, a torz még elrajzoltabbá tételével kerül közelebb. A regényben újrakreált valóság tehát az irracionalitásból, a mítoszok vidékéről nyer nála legitimitást. Innen nézve – sugallja a szöveg – persze minden agyament rendelkezés máris jobban érthető. Ugye, hogy „(s)emmi sem lehetetlen ebben az országban”?

Egyetlen példa csak. Akkor este, amikor a Román Kommunista Párt IX. Kongresszusán Ceaușescu átvette a hatalmat – olvassuk a kötet egyik adomáját –, a Vezér meglehetősen fáradt volt, régen pihent már egy igazit. Ezért aztán arra kérte közvetlen munkatársait (végső soron a Szekuritátét), utasítsák csendre a környéket, hogy tudjon végre aludni egy jót. S mintha valami fordított teremtéstörténetet olvasnánk: első éjjel az utcában, majd szerte a városban, aztán a megyében, alig egy hét leforgása alatt pedig egész Romániában csend lett. A Szekuritáté tisztjei – megannyi, egyenruhás kerub – nem a Semmiből teremtettek, hanem a még éppen elviselhető, a Valaminek látszó Semmi megteremtésén ügyködtek inkább. S a hetedik napon sem pihentek meg. A Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! ezen fejezetei egyfajta eredetmítoszként, a Ceaușescu-legendárium elveszett apokrifjeként, elázott palimpszesztjeként is olvashatók tehát.

Az író – és fordítója, Demény Péter – eleven, képszerű mondatai számunkra is ismerős vizuális kódokat hoznak működésbe. „Marco van Basten és Alexandru Gabrea üldögéltek az ablak előtt a tengeri szelek találkozásánál, és szembenéztek az élettel” – olvassuk egy helyütt. Lehetne-e vajon ennél szebb címet adni egy szocialista realista festménynek? Érezzük, ugye, a heringillatú, kelet felől fújdogáló, friss szellőt, s látjuk is szinte, amint az finoman átmozgatja a vörös égalját, meg a rendszert építő hősök munkában megizzadt tincseit? Naná, hogy látjuk. Naná, hogy érezzük. A szövegkörnyezet persze iróniába öltözteti az elsőre minden nyíltszívű úttörő által kikezdhetetlennek vélt pillanatképet.

Bănulescu azonban nem elégszik meg a szimpla szatírával. Az általa megrajzolt térkép színeihez még egy tónust kever. A groteszk mesék mellé a rögvaló ugyancsak szürreális képeit komponálja. Két meglepően hasonló árnyalat kerül így egymás közelébe.

„Nem is volt annyira egyszerű, hogy olyan mesterien keverje a valóságot a látszattal, hogy még ő maga se emlékezzen, melyik az egyik és melyik a másik” – méltatja egy helyütt az elbeszélő a Nemzeti Színház és a Szekuritáté alkalmazásában álló maszkmester munkáját, aki egy bármit beismerő, bérelt bűnösre fest éppen a kihallgatás brutalitását imitáló sérülésnyomokat.

Eközben persze a könyv tétjéről is beszél, e kettős vakolás ugyanis az egész regényre érvényes. Bănulescu a realista-naturalista elbeszélésmód és az elemelt, mítoszi-szatirikus nyelvezet egymásra montírozására tesz kísérletet. Ebben a tekintetben mintha nem járna sikerrel. 

Az összeesküvésre készülődő haramiák semmit érő hőstettei és a paternalista diktátor góbéságai mellett van a regénynek egy harmadik szála is. Egy bizonyos Daniel Bănulescu nevű induló író furcsa, reménytelen szerelméről szól. Az olykor szürreális (kelekótya, flörtölő fotel), máskor nagyon is valóságos (értelmiségi házibulik, nyilvános fülkék előtti tolongás) terekben játszódó cselekményszál szerepe nehezen körvonalazható. Azt igyekszik vele vajon bizonyítni a szerző, hogy az elnyomás mindennemű trükközésénél bosszantóbb egy nő feltételezett hűtlensége? Hogy egy diktatórikus rendszerben kizárólag a szeretteinkbe kapaszkodhatunk? Vagy e zavaros és kegyetlen kapcsolat ábrázolása ürügy csak az írói kiállás dilemmáinak megjelenítésére? Kicsit tán mindegyik, alaposabban viszont egyiket sem fejti ki.

Mindahány fejezetnek erős az atmoszférája, a történetszálak – össze-összetalálkoznak bár – valahogy mégsem szervesülnek regénnyé. Merőben más hullámhosszon adnak ugyanis. Sziporkázó gegek lépnek egymás sarkára a szatirikus, makrotörténelmi részekben, a személyes szál ellenben lassabb sodrású, lamentálóbb jellegű inkább. Mondok egy hasonlatot. Ahol két folyó egymásba ömlik, egy szakaszon látni még a hordalékuk és élőviláguk meghatározta saját színt. Jó ideig kell együtt hömpölyögniük, míg teljesen összekeverednek. Olyasféle benyomásom volt a cselekményszálakkal kapcsolatban, mintha Bănulescu az elegyedésnek ezt a fázisát nem várná ki, regényének zavaros marad ezért a tükre. A sziporkák persze – mint a vízbe dobott kövek – föl-fölkavarják az iszapot, izgalmas, pompás alakzatokat produkálva így, a könyvnek viszont – pont a széttartó, erős színek miatt talán – nem alakul ki egységes árnyalata.

Hogyan gyilkolhatnám meg Ceaușescu-t – teszi fel a kérdést a kötet szerzőjével megegyező nevű író –, kiről írnék akkor? Valami azt súgja nekem, hogy e mondat táján kell keresgélnünk a regény igazi motivációit, az írásmű tétje pedig ennek a megválaszolása lesz alighanem. A Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! viszont a párbajnak a kezdete csak. A kötet egy regénytetralógia nyitó darabja ugyanis. 

Így persze lehetünk akár megengedőbbek is, s mondhatjuk, hogy a Csókolom a segged… afféle felvezetés, a leszámolás résztvevőinek enumerációja csupán. Önmagában mindenesetre – tartom – zavaros kissé. Ha a további részeket is olvashatjuk majd magyar nyelven, bizonnyal választ kapunk rá, hogy a regényfolyam képes-e elegyíteni első szakaszának felvetéseit, s elmélyíteni a megragadó, ám egyelőre meglehetősen sekély karakterrajzokat.