Ilyen valóság nincs. Vagy mégis van?
2008 óta már nem fődíjaznak a Filmszemlén műfaji és szerzői filmeket egyaránt, egy fő trófea maradt: az Arany Orsó. Ezzel jutalmazták 2008-ban Mundruczó Kornél Deltáját, tavaly pedig Mátyássy Áron Utolsó idők című filmjét. Idén Hajdu Szabolcs Bibliothéque Pascalját méltatták, méghozzá korántsem érdemtelenül.
Amióta Hajdu Szabolcs filmeket készít, a honi és a nemzetközi szakma díjesővel jutalmazza. 2003-ban debütált Macerás ügyek című mozijával, ezt követte a Tamara, majd 2006-ban a Fehér tenyér, melyben saját gyermekkori tornászélményeit vitte vászonra. Ezután az Off Hollywood jött, főszerepben a Tamara után ismét feleségével, Török-Illyés Orsolyával, aki egy szakmai és magánéleti problémái által gyötört rendezőnőt alakított. Hajdu ebben inkább a dokumentarista irányvonalat képviselte, most e legutóbbi alkotásával azonban visszatért korai munkái (Macerás ügyek,Tamara) szürreális látványvilágához és mágikus realizmusához.
A Bibliothéque Pascal egy sodródó nő, Mona (Török-Illyés Orsolya) története, aki miután teherbe esik egy szökött fegyenctől ? kit ne csábítana el egy kivetített álom, amit a férfi lasszószerűen teker hősnőnk köré ? egyedül neveli kislányát, Vioricát (a filmben igazi lánya, Hajdu Lujza játssza), és próbál neki egy, a valóságnál sokkal színesebb világot teremteni. A múltból feltűnő édesapja, Gigi Paparu (Răzvan Vasilescu ? California Dreamin') kérésére elkíséri őt Németországba, gyermekét pedig a jósnő nagynénire bízza, úgy gondolja, csak egy kis időre. Apja azonban hazudott betegségéről, így nem a megfelelő gyógymódok miatt érkeztek nyugatra, hanem mert Gigi megszorult, s más megoldás híján, saját lányát adja el prostituáltnak. Mona pedig elkerül Pascal (Shamgar Amram ? aki egyébként Londonban utcai bohóc, Hajdu is itt talált rá és írta bele filmjébe), az excentrikus bordélyháztulajdonos birodalmába, ahol irodalmi alakok a kéjelgők vágyának kielégítői. Miközben Mona a Bibliothéque Pascal foglya, lánya a gyámügyösök kezébe kerül?
Érdekes, hogy film és irodalom örök kapcsolatára reflektálva milyen fontos szerepet kap itt az utóbbi, mind ezek, mind a hoffmanni illetve márquezi mágikus realizmus révén. Holott ennek a filmnek vajmi kevés köze van a szöveghez, meséit, történetét a képek nyelvén fogalmazza meg, a dialógusok eltörpülnek a víziók áradatában. A sztori Romániában indul, és ide is tér vissza, s a legtöbb színész is román. Az eredményt látva óhatatlanul a vállunkra ül a kisördög, vajon azért működik olyan jól ez a gépezet, mert nem a megszokott és filmszínészként meglehetősen gyatrán működő magyar arcokat látjuk? Félreértés ne essék, rengeteg mesteri aktor leledzik kishazánkban, de amíg csak színpadi színészképzésre van lehetőség, nehéz filmre konvertálni nagyvolumenű mozdulataikat. Természetesen nem pusztán a szereplők természetessége a kulcsa ennek a filmnek, hanem a tökéletesen felépített, majd kivitelezett forgatókönyv is. Nincsen üresjárat, minden történés hasznos lesz később, s ezekbe úgy építi bele a karakterrajzokat, hogy nincs szükség hozzájuk szájbarágós magyarázatokra. Amit látunk, dramaturgiailag fontos és atmoszférateremtő is egyszerre.
Minden egyes képkocka jelent valamit, és minden egyes részlet okkal került oda abban az egészben, ahova került. Török-Illyés Orsolya karaktere (a titokzatos Mona Lisa és az ő mosolya) az első pillanattól kezdve az orrunknál fogva vezet, megjelenése, s a nyomában loholó képzettársítások azt eredményezik, hogy az ember nem tud betelni vele. Hiába a téma morbiditása és az embert megmocorogtató kényelmetlenség, ami a bordélyházbeli jelenetekkor jelentkezik, a köntös, amiben a rendező tálalja történetét, annyira magával ragadó, hogy tovább nézzük Mona szenvedéseit, csak hogy részesülhessünk a fantáziaképekből. A film végén (és korábban egy plakáton is) megjelenik a rendező is, ezek az ő problémái: hogyan alkosson a sivár környezetből, ami körülvesz minket, egy ilyen mesével teli világot. Habár az alkotás filmnyelvileg nem ad magyarázatot az álomból előlépő zenekar mentőakciójára, én mégis emellett a verzió mellett teszem le a voksom, mert lehet egyszerű szavakkal leírni a valóságot, csak minek. Egyáltalán nem lehetne ennyire szerethető.
