[img id=513772 instance=1 align=left img]A pakisztáni származású Malala Juszufzait idén jelölték, és bár a díjat nem nyerte el, a világ figyelmét igen. Eddigi életét foglalja össze az Én vagyok Malala, a könyv megírásában Christina Lamb újságíró volt segítségére.

A helyszín Pakisztán északnyugati határvidéke, a Szvát-völgy. A nagyjából Pécs méretű Mingora békés városában él a kiskamasz éveiben járó Malala családjával: szüleivel és két öccsével. Hétköznapjai egyhangúan telnek. Amikor éppen nem az iskolában van, édesanyjának segít, tanul, szabadidejét barátnőivel tölti. Nagyon szeret iskolába járni, versenyekre készül, és barátnőivel együtt küzd az osztályelső címért.

A könyv pakisztáni utazással ér fel. Megismerjük a hazánknál csaknem kilencszer nagyobb ország történelmét, magunk elé képzelhetjük a kislány szűkebb hazáját, a Szvát-folyó völgyét. Kiváló leírást kapunk az iszlám hitről, az általa irányította gondolkodásmódról, és a nők helyzetéről – feltehetően e témákban egészítette ki Malala tollát a tapasztalt újságíró. Nemcsak felszínt látjuk, hanem az események hátterét is, ahogyan a tálibok uralma megerősödik a határvidéken.

Malala élete azonban inkább kivételes, mint tipikus, ettől a beszámolója kissé félrevezeti az olvasót. Hiszen a kislány nem átlagos család gyereke. A több mint 180 milliós ország fele mind a mai napig írástudatlan. Sok családnak nincs tévéje, és legtöbbjük a faluján, városán kívül sem járt még soha.

Malala édesapja, a családfő kitűnik az átlagos pakisztáni férfiak közül. Kiváló szónok, jó kapcsolatokkal rendelkező angoltanár, aki magániskolát hozott létre. Barátai között értelmiségiek: orvosok, tanárok vannak. Véleménye szerint Pakisztán felemelkedésének kulcsa a tanulás. Ezt a szellemiséget adja tovább gyermekeinek is. Lánya osztályelső, versenyeket nyer, szabadidejében Sherlock Holmes-történeteket olvas, amerikai, európai filmeket néz – mindezt angolul. (Az ország két államnyelve az urdu és gyarmati örökségként az angol.) Kisgyerekként még orvosnak vagy tanárnőnek ment volna, azonban kamaszfejjel új célt tűz ki: politikus akar lenni, aki a nők jogaiért küzd. Pakisztánban mindez nem egyszerű, hiszen az iszlám hitű országban a nők szerepe korlátozott: főzés, szülés, gyereknevelés. Elhatározása valóra váltásában támogatja édesapja is, aki már előre benne véli látni a pastu nép holnapi hősét.

A család nyugalmát egy földrengés zúzza szét. De a nagypolitika is befurakodik a Szvát-völgy lakóinak életébe: megjelennek a tálib milicisták, s ezzel együtt a mindennapos erőszak is. „Egy nap azt láttam – írja Malala –, hogy kisöcsém, Atal vadul ás a kertben. „Te meg mit csinálsz?”, kérdeztem tőle, mire azt felelte: „Sírt ások.” A híradókban hemzsegtek a halálesetek és gyilkosságok, így természetesnek tűnt, hogy Atalnak is koporsókon és sírokon jár az esze.” A félelem beköltözik a család életébe.

Az iskolák is veszélybe kerülnek. Az iszlám ugyan tételesen nem mondja ki, hogy a tanulás bűn, a helyi tálib vezető, Falzullah azonban ezt hirdeti nap mint nap a helyi rádióban. Malala édesapja mind hangosabban emel szót az iskolák bezárása ellen. Eleinte csak a szülőkkel viaskodik, akik hajlanak a visszatartani gyerekeiket a tanulástól, követve az őskonzervatív fundamentalista szónokot, később barátaival próbálnak más megoldást találni, végül televíziós csatornákon és rádiókban, újságokban folytatja csatáit. Ezzel azonban kivívja a tálibok gyűlöletét is. 

Eleinte csak a prédikációkban rohannak ki ellene, idővel azonban egyre többfajta módon bélyegzik meg a „nyugatról behurcolt, káros, bomlasztó eszméket”. Ezt követően a vezetés elrendelte, hogy tilos televíziót nézni, az internetet használni, bezáratták a CD-t és DVD-t áruló boltokat, majd számos iskola felrobbantása után megtiltották a lányoknak, hogy iskolába járhassanak. Egyedül a rádió marad, abból szerezhetnek tudomást a Szvát-völgyiek a világ híreiről. (Persze azt is megszűrve.)

Az akkor még csak 11 éves lány álnéven blogot kezd írni. Ez is bonyolult dolog: a BBC egy munkatársa segíti, neki mondja el telefonba a mindennapok élményeit, amelyet az újságíró a BBC urdu nyelvű oldalán oszt meg. Az oldal egyre ismertebb, népszerűbb. Az egész világ olvassa, hogy milyen kislányként élni ott, ahol a szélsőséges iszlamisták minden nőneműknek megtiltották a tanulást. Malalának még barátnői előtt is titkolnia kell, hogy ő a szerzője a pakisztáni iskolás lány történeteinek.

A blog révén mutatja be, milyen félelmetesek a hétköznapjaik: „…mögöttem egy ember azt kiáltotta: „Megöllek!” Sietősebbre fogtam lépteimet, majd egy idő után visszanéztem, hogy követ-e. Nagyon megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy telefonál: nyilván valaki mással beszélt.”

Éjjel bombázás zajait hallva alszik el, robbanásokkal álmodik. Végül valósággá válik, amitől addig csak félt. Egy átlagos őszi napon, 2012 októberében az iskolabuszt megállítják, őt szólítják elő, s az egyik milicista többször is rálő. (Óriási összefogással eljutott Angliába, megműtötték, felépült – de ez már a történet szerencsésebbik része.)

Malala története innen sok ezer kilométerre távolít el. Olyan ország a helyszíne, ahol minden nap küzdelem. Küzdelem az éhezés, a nők elnyomása ellen, és küzdelem az olyan magától értetődő dologért, hogy valaki tanulhasson. De a sok ezer kilométernyi távolság ellenére Pakisztán közelebb van, mint gondolnánk. Mert az ott leírtakat mintázhatták volna bármelyik hazai elit iskoláról és bármelyik cigánytelepről. A magyarországi nyitottnak mondott, sőt kötelező iskola legalább olyan mértékben akadályozza sok ezer kisgyermek felemelkedését és jövőjét, ahogyan a tálibok teszik Pakisztánban. Ott a vallási törvények és szokások miatt nincsenek női orvosok vagy jogászok, nálunk a szegregáció és az előítélet akadályozza sokak kijutását a kilátástalanságból, a kiemelkedést a mélyből. 

Az elmúlt években egyre több roma fiatal tanult, szerzett szakmát – vagyis ezzel munkát tudnának teremteni maguknak, mindennapi megélhetést a családjuk számára. Ugyanakkor ez a lehetőség csak látszólagos, mert hiányzik a többségi társadalomból az elfogadás képessége, a nyitottság. Amíg ez nem változik, addig igazi eredmény sem várható. Maradunk abban a helyzetben, amelyben most Pakisztán van.

Saját tapasztalatomból mondom: az ősök nyelve lehet a belépő a jövőbe vezető útra. Malala Pakisztán két hivatalos nyelvét, az urdut és az angolt használta, de – édesapja biztatására – fontosnak tartotta, hogy jól beszélje pastu őseinek nyelvét is. A nyelvvel vállaljuk múltunkat, származásunkat, büszkék is lehetünk arra, honnan jöttünk és meddig juthatunk.

Akár a Nobel-békedíjig is, mint Malala.