A mozivásznon eddig főleg bokszolóknak vagy focistáknak szurkoltunk, éppen ideje volt, hogy egy síugrónak is szorítsunk. Megtörtént eset megtörtént emberekkel!
A józan ész azt diktálná, hogy a sportban (is) az esélyteleneknek drukkoljunk, hisz nekik lenne igazán szükségük a biztatásra, mi viszont rendre a nagyok és erősek oldalára állunk. Szeretünk a sztárok fényében fürödni, kicsikét részesévé válni a sikereiknek, de néha olyanokból is sztár lehet, ha csak egy kis időre, akik se nem tehetségesek, se nem sikeresek, mégis szerethetőek. Pontosan ez történt Eddie Edwardsszal az 1988-as Calgary téli olimpián, azon az olimpián, amin a még nála is esélytelenebb jamaicai bobcsapat is elindult – róluk már született egy film, Eddie-ről csak most. 
Eddie egyszer vidéki melós családba született, kőművesnek szánták, de már kisgyerekként az olimpia megszállottja volt, csakhogy a legtöbb „rendes” sporthoz se tehetsége, se megfelelő háttere nem volt – ne feledjük, Angliáról van szó, ahol akkoriban a megfelelő családi háttér és iskolázottság volt olyan fontos, mint a tehetség. Így lett hősünkből sielő, majd miután nem fért be a brit válogatottba, rájött, hogy síugróként még így is kijuthat a téli olimpiára, hiszen országa, ahol még egy rendes sísánc sincsen, eddig senkit sem delegált ebből a sportágból. Ettől még nem lett sokkal könnyebb a pénztelen, előnytelen külsejű és aránytalan felépítésű, de rendkívül lelkes fiatalember dolga, akit a filmben egy önsorsrontó volt bajnok készít fel, aki mindenben az ő ellentéte,. Bár a való életben mindez kicsit máshogy történt, a lényeg mégis Eddie életvidám, lelkes karaktere, ami az egész filmet képes elvinni a hátán.
A klasszikus sportfilmek egy kaptafára készülnek, ami nem feltétlenül baj, hiszen ezt diktálja saját belső logikájuk. Meg kell ismernünk a főhőst, annak erényeit és gyengéit, látnunk kell az előtte tornyosuló akadályokat, megismernünk a segítőit és a legnagyobb ellenfeleit, izgulnunk kell, amikor majdnem elbukik és örülünk, amikor diadalmaskodik. Az igazi Eddie történetét, ha máshonnan nem, hát a film beharangozójából ismerjük, tudjuk, hogy soha a büdös életben nem fog nyerni, így az utolsó pont kissé módosul, de Dexter Fletcher rendezése – amely a főszereplő Taron Egertont felfedező Matthew Vaughn bábáskodásával készült - szinte semmiben nem tér el a formulától, de ezzel csak néhány ponton van gond – például amikor a főhős a sorsdöntő pillanatban újra „hallja” a korábban kapott tanácsokat és intéseket. 
Fletcher tökéletesen építi fel a bumfordi főhős karakterét, látványosan vezeti fel magát a sportot – a síugrás persze önmagában is látványos, és jó érzés bepillantani kicsit a kulisszák mögé -, jókor léptet be új karaktereket és úgy egyáltalán, jól viszi végig a történetet, és általában feledteti velünk, hogy egy abszolút sablonos sztorit nézünk. Taron Egerton a Kingsman: A titkos szolgálat dörzsölt Tökije után egy teljesen más karaktert hoz, az elején kissé darabosan – a SZTK szemüveges, csúnyácska Eddie-t néha enyhén fogyatékosnak láttatja -, de belejön, különösen azután, hogy Hugh Jackman is feltűnik az edzőjeként. A mindig remek, de rendszerint csak közepes vagy gyengébb szerepekben játszó Jackman itt végre sziporkázik, és cseppet sem zavaró, hogy a „megtörtént eset alapján készült” Eddie, a sas ezen karaktere valójában soha nem is létezett.
Pontszám: 7/10
Kinek ajánljuk? A téli sportok szerelmeseinek, azoknak, akik tényleg az esélyteleneknek drukkolnak és akik szereti a retro hangulatú filmeket, vagy csak szeretnének végre valami pozitív üzenetet hallani – és persze Hugh Jackman rajongóinak.
