Van egy jelenet ebben a filmben: az ellen elől lélekszakadva iszkoló hősök egyszer csak egy sziklaszirt peremén találják magukat, a mélyben lenn valami víz, tán egy patak, na jó, gyors folyású, nagy esésű hegyi folyó habzik, nyaldossa partját. A hősök visszahőkölnek, eljött hát a döntő pillanat, most szét lehetne rúgni - alkotóilag - az egész csehót. Mondjuk Michael Fassbender, a menekülők maroknyi csapatának rangidőse egy ilyet szólna: hát négyeljen fel a nyomorult barbár, szaggasson miszlikbe, de én oda akkor sem vetem le magamat, még vizes lesz a ruhám vagy megütöm magam. S akkor a közepén fel lehetne dobni egy magasabb tétet, el lehetne kezdeni egy új filmet.

Nos, azon túl, hogy szemernyit sem biztos, hogy az a film jobb lenne, még ott van az is, hogy a mondott jelenetet a film készítői minden bizonnyal éppen az identitásbéli bizonyosságuk szilárdságát demonstrálandó rakták bele az ő saját filmjükbe. Nekem például épp ezen a hétvégén sikerült pont akkor az illetékes reklámcsatornára kapcsolnom, bár gyanús kicsit, hogy idevágó promóból nyomták A szökevényt, amikor Richard Kimble főorvos futtában egy csatorna végére ért, s ott tátongott alatta valami iszonyú mélységben egy víztározó, volt nála egy pisztoly is, de az lehet, hogy Samuel Gerard rendőrbírónál volt, mindegy, ugrani kellett, az Harrison Ford arcára volt nagy betűkkel írva. Vagy a héten lesz a tévében a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, ugrottak ők is le a mélybe, szép egyenes tartással, mint a gyertyák. Az üldözéses mozi alapvetően western műfaj, a csávók kirabolják a bankot, a seriff összetrombitálja a csapatot, és uccu neki! De például A szökevény is ékesen bizonyítja, hogy a kergetőzés minden zsánerben otthonosan (és ugye élénken) mozog. Mondjuk azt kétségtelenül kevesen próbálták eddig, hogy a tárgyalt alosztály dolgozóit egy szandálos (miszerint peplum) filmben kergessék meg. Most ez van, két ősi mesterség bagzik, köpenyes-kardozós filmbe ojtott western megy, s a kis torzszülött voltaképpen nem is annyira visszataszító.

Végig a sötét erdőben (olykor erődben) járunk, a nüanszok is stimmelnek: a tökéletes nyomolvasónak, a lerázhatatlan kopónak valamije mindig fehér (itt a lova, a Sundance-ben a kalapja), hogy a menekülők már jó messziről szembesüljenek a szomorú ténnyel, miszerint még mindig nem sikerült lerázni. Egyébként minden a Gladiátor utáni rómais filmek sztenderdjei, illetve azok - hol többé, hol kevésbé ügyes - variációi szerint megy. Sok a vér, sok a barna és sok a közeli beállítás, különben az istenek pénze sem lenne elég egy igazi csatajelenetre, pláne többre. A Britanniában állomásozó, s minálunk címszereplővé előléptetett légiót tőrbe csalják, s az emlegetett menekülés lesz maradékuk sorsa. Így érnek el a történet második fordulópontjára, ahol már tényleg nem hagyják ki a meglepetést az alkotók, s a vérfürdőt mesévé transzponálják - szerintem ezt nem kellett volna.

Mert az ugyan elég biztosnak látszik, hogy a műfaj valahai, kezdetekben emelt keretei között már nem lehet szandálos filmet készíteni, és az is faktum, hogy a Gladiátor szavatossági idejét direkt állították be olyan kurtára, hogy a gazdái még életükben kivehessék a részüket a lejárat előtti akciós kiárusítás összes hasznából. Minek köszönhetően mintaértéke csak részleteiben lehet neki, ha valaki a műegészet próbálná követni, vagy csak úgy magában átvenni belőle például a fő jellemzőjét, a pátoszt, nos, az alighanem nevetségessé válna ebbéli igyekezetében. Ugyanakkor egy tönkrevert sereg túlélői menekülnek a vérivó hordák elől, esélyük semmi, de mégis kezdeni kell velük valamit, hiszen - most már elárulhatjuk - belevetették magukat abba a rohadt szakadékba. Esélytelenekről meg valóban nehéz megindultság nélkül beszélni... S mi mentheti mindezt? Persze, a mese.

A mese, ami nyilván teljesen adekvát előadásmódja egy Krisztus után száz-egynéhány évvel játszódó történetnek, mert olyan régen volt az, hogy nehézség nélkül elbír mindenféle természetfeletti fordulatot, varázserejű kardot például, mint a vizsgált művünk közvetlen előzményének szemrebbenés nélkül tekinthető (címében is erről tanúskodó), ugyancsak alapvetően angol próbálkozás, Az utolsó légió, mely az Excalibur Arthus-mondakör előtti históriáját zengi. Csakhogy ebben a filmben a mese már az első kockáktól ott van a vásznon, s jelenléte annál is természetesebb, mivel a pofonokat sem minden esetben harminckilós fejszével vagy buzogánnyal osztogatják benne.

És épp, mint az ivásnál, a feszültségkeltési igyekezetnél is létezik egy optimális nehézségi sor, A kilencedik légió pediglen, amikor mesebeli fordulatot vesz: kiadós pálinkázásról tér át a nektársörre. Hosszú ideig szügyig gázolunk a vérben, elvesztett végtagokkal focizunk, aztán hipp és hopp, megjelenik egy tökéletes pedigréjű mesealak, és a helyes irányba tereli a dolgokat. Mármost a kommersz filmekben az isteni beavatkozás önveszélyes fegyver, lévén csak egyvalamit jelenthet: ezen (és itt távolról sem szerencsétlen főszereplőről van szó, hanem kizárólag a forgatókönyvről) már csak a csoda (az isten) segíthet. Vagy az sem. Dupla káreset, ha tényleg segít az illető.

Így aztán nyugodtan maradhatunk annyiban, hogy A kilencedik légió ígéretes start és lendületes alapszakasz után a rájátszásban egy rossz edzői döntés következményeként elszenvedi az utolsó döntő vereségét. Ám amíg idáig elértek, megtették a magukét.