Az Amelie csodálatos élete rendezője, Jean-Pierre Jeunet új filmmel jelentkezett, ismét a bájosan bohém kategóriában. Az Amelie magasra tette a lécet: vajon sikerül megismételni a mutatványt?
A modern mesék mestere
Rejtély, hogy miből élhet Jeunet, hiszen csupán 3-4-5 évente készít új filmet. Legutóbbi műve a 2004-es Hosszú jegyesség, előtte pedig az Amelie csodálatos élete 2001-ből. E két filmtől eltérően ezúttal nem Audrey Tautou kapta a főszerepet, sőt meg sem jelenik a vásznon.
A sztori
Hősünk Bazil (Dany Boon), akit nem kímél a végzet: kisfiúként elveszíti édesapját egy taposóakna miatt, majd harminc évvel később egy utcai lövöldözésben eltévedt golyó repül a fejébe. Orvosai pénzfeldobással döntik el, hogy kiműtsék-e agyából a vasat, hiszen nagyjából ugyanakkora rizikóval jár az is, ha bent hagyják, és az is, ha kiveszik. A golyó végül marad, ám Bazil állása és lakhelye elvész. Egy fura figurákból álló közösség fogadja be, akik a szeméttelep roncsai között alakították ki sajátos otthonukat. Amikor Bazil rájön, hogy két rivális fegyvergyártónak "köszönheti" sanyarú sorsát, újdonsült cimborái segítségével elindul, hogy megleckéztesse őket.
Tömény Párizs
A Micmacs hamisítatlan francia mese: varázslatos vizuális élmény, szívet melengető történet, andalító zongorajátékkal és harmonikaszóval aláfestve. Nem hiányzik egyetlen Jeunet-stíluselem sem: tragikomikus, esetlen főhős, különc, de szeretnivaló mellékszereplők, végzetszerű fordulatok, szemet gyönyörködtető képek Párizsról, és persze a tanulság, hogy a jó mindig legyőzi a rosszat.
Valami hiányzik
A fentiek miatt a film nagy adag Amelie-hangulatot tartalmaz. Ám a történet nem olyan eredeti, igaz, nem is akar annak mutatkozni: sok az utalás más filmekre. Ez rendben is van, de hiányzik az a megfoghatatlan plusz, ami Amelie Poulain csodálatos élettörténetében megvolt. Bizonyára az sem segít, hogy ezúttal a figurákat nem ismerjük meg igazán, legtöbbjük csak jelzésértékű ? de a színészek becsületére legyen mondva, szerepeikből kihozzák a maximumot. Az események burleszkes sodra pedig néha a követhetőség rovására megy.
Rimbaud vs. Rambo
Mindent összevetve Jeunet legújabb filmje vizuális csemege, bájos mese, amely egyszerre modern és retrospektív. Ebben a kategóriában azonban a mester már közel tíz éve elkészítette az Amelie-t, és az viszi a pálmát. Azért, ha igyekszünk, találhatunk különbségeket is: a Micmacs egyrészt fegyverkezésellenes társadalmi mondanivalóval bír, másrészt kedves emléket állít egy letűnt kornak. Egy biztos: nem szabad átlagos, rekeszizom-átmozgató vígjátékként szemlélni, ahhoz túl gyermetegek a poénok. Sokat elmond, hogy az egyik legjobb vicc az, amikor a fegyvergyáros meséli kisfiának, hogy egy beszéde kapcsán Rimbaud-hoz hasonlították. A gyerek persze apuka kapcsán nem a jeles költőre asszociál (talán nem is ismeri), hanem a dzsungelharcos Rambóra.
Kinek ajánljuk?
- A hamisítatlan francia hangulat szerelmeseinek.
- Dany Boon kedvelőinek (Isten hozott az Isten háta mögött: rendező, forgatókönyvíró, szereplő).
- A nagyvárosi tündérmesék rajongóinak.
Kinek nem?
- Aki arra számít, hogy ez is van olyan, mint az Amelie.
- Aki térdet csapkodós, sírva röhögős vígjátékra ülne be.
- Aki szerint egy ilyen stílusú film elképzelhetetlen Audrey Tautou nélkül.
7/10
