Racionális terv egy irracionális világban

Spiró György Elsötétítés című drámájának ősbemutatóját tartják holnap este a Pesti Színházban. A közönség jól tudja, a Spiró-darabok premierjét minden alkalommal komoly figyelem kíséri. A mindössze öt szereplőre írt, szünet nélkül játszandó Elsötétítés azonban témája és a rendezésmódja miatt is kiemelt érdeklődésre számíthat. A bemutató előtt Marton Lászlóval, az előadás rendezőjével beszélgettünk.

- A színház rendelte a darabot vagy a szerző jelentkezett vele?
- Spiró nem felkérésre írta az Elsötétítést. Tavasszal készült el vele, s odaadta régi barátságukra való tekintettel Radnóti Zsuzsának, aki a mű elolvasása után, mint már oly sok fontos kortárs magyar drámánál, megérezte, hogy rendkívüli darabról van szó, és azonnal továbbította nekem. Még aznap este, gyakorlatilag egy óra alatt elolvastam és másnap reggel felhívtam Spirót, hogy a Vígszínház bemutatná a darabot és én szívesen megrendezném. Ő maga még nyáron tovább dolgozott.
- A Spiró-premiereket mindig komoly figyelem kíséri. Én a próbát látva úgy érzem, az Elsötétítés a szokottnál is nagyobb érdeklődést válthat ki. Önt mi ragadta meg leginkább a szövegben?
- Elsősorban is a darab értéke. Különleges írásnak tartom. A témát olyan költői tehetséggel és morális tisztasággal, olyan etikusan tárgyalja, mely engem leginkább a felvilágosodás nagy íróira emlékeztet. Voltaire-ra, Rousseau-ra vagy akár Lessingre. Úgy írja meg hőseit, hogy az alakokat nem véleményezi, igazságukat nem kérdőjelezi meg, szereplőinek saját szempontjukból tökéletesen igazuk van. A történet 1941-ben játszódik, Magyarországon, Budapesten, azon a napon, melyen a harmadik zsidótörvényt közzétették a lapok. A történet főszereplője egy házaspár: a férfi zsidó származású, a nő keresztény. A férfi olvasta az újságot és rádöbben arra, hogy apai felelőssége arra a lépésre kényszeríti őt, hogy meg kell mentenie négyéves kislányát. Ezért "racionális" tervet gondol ki egy irracionális világban", és úgy dönt, hogy elválik feleségétől, s arra kéri őt, hogy kössön házasságot egy barátjával (a nő egykori rajongójával, aki keresztény), aki így adoptálja a gyereket. Azért említettem az előbb a felvilágosodás szerzőit, de a régi görögöket vagy Racine-t is mondhattam volna, mert ők törekedtek arra, hogy egy ilyen véghelyzetet kérlelhetetlen logikával ábrázoljanak. Ezt teszi Spiró is ezzel a történettel. Itt a férfi úgy érzi, hogy ebben a helyzetben morálisan egyszerűen nem tehet mást, mint amire rászánta magát. Gyönyörű felesége, aki tökéletesen boldog ebben az eszményi házasságban, viszont úgy érzi, hogy kész tények elé állították, férje elárulja szerelmüket és a gyerek fontosabb neki, mint ő. Tehát nem szereti és soha nem is szerethette őt, ha ilyesmire képes. Ez a házaspár embertelen, gonosz korban él. Ebben a világban született a kislányuk, amelyben elhatalmasodik a gyűlölet, és ezért az emberi élet fundamentumai inganak meg. A két ember a sűrített színpadi időben távolodik egymástól és mint pár kettéválik, szerelmük véget ér, gyűlölik egymást.
- Az előadást nézve az embernek az az első benyomása, hogy parabolát lát. Aztán minden megváltozik: az Elsötétítés elsősorban nem etikai kérdéseket feszeget, hanem emberi tragédiára irányítja a figyelmet.
- Ez egy szerelem története. Másfél óra alatt a néző szeme láttára változik ez a már-már irigyelhető szerelem zsigeri gyűlöletté. De ismétlem: ebben a szép darabban megfogalmazódik számunkra az, hogy amikor ilyen irracionális, antihumánus törvények születnek, akkor az ember nem őrizheti meg emberségét. Ha nagyon szubjektív vagyok, ez egy apa írása, egy olyan apáé, aki félti a gondjaira bízott gyermeket.
- Spiró György egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, mindig vonzódott az üres terekhez, de mire a darabjai színpadra kerültek, mindig zsúfolttá váltak az ábrázolt terek. Ez az előadás alkalmazkodik ehhez az írói elképzeléshez?
- Nagyon pontosan! Nóra-rendezésemben már tettem kísérletet arra, hogy drasztikusan mutassam be egy házasság felbomlását. Ez a rendezés másféle kísérlet. Az írói utasítást követve nem használunk kelléket és díszletet. Viszont a Pesti Színház színpadán egészen előrehoztuk a játékot. Olyan ez, mintha valaki filmet készítene, amiben csak közelik vannak, és a színészi idegrendszerre és őszinteségre bízná, hogy a néző képes-e ezekből az egész történetet megérteni. Ebben a darabban alapvető kérdésekről van szó. Ezért fontos és vonzó számomra Spiró György új drámája.
- Feltételezem, hogy a téma sokak számára megdöbbentő, esetleg kényes is lesz. Nem tart attól, hogy ez elvonja a figyelmet a darab valódi értékéről?
- Nem, mert ez a darab olyasmit közvetít, ami valamennyiünk számára fontos. Én a Piarista Gimnáziumban végeztem. Életem négy meghatározó évét töltöttem ott, a Mikszáth téri épületben. Ott, amikor a magyar történelem, a tudomány, a szellemi élet legnagyobbjainak munkásságát tanultuk, tanáraimat egyáltalán nem érdekelte, hogy ki honnan származik, honnan jött. Ez egy igazi nagy hagyományú, de szigorúan követelő, mégis melegszívű iskola volt, ahol elkötelezett, valódi hazaszeretetet lehetett tanulni. Álmaimban azt szeretném, ha ez az ország olyanná válna, mint amilyen ez az iskola volt.
Jutalomjáték ez a szerep
Hegyi Barbara
- Minden színésznő számára komoly feladatot jelentene a Nő alakjának megformálása. Önnek könnyen sikerült.
- Mert szeretem ezt a szerepet. Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy el tudjam játszani.
- Milyen értelemben?
- Erkölcsileg, szellemileg, színészileg. Minden szerepre igaz, hogy nem lehet félgőzzel játszani, félvállról venni: komolyan kell rá készülni, meg kell érteni, átérezni - de itt most valóban nagyon magas volt a mérce, és egyáltalán nem volt könnyű megfelelni a kihívásnak.
- Említette, hogy szereti ezt a szerepet. Így van azzal a nőalakkal is, akit ön formál meg?
- Persze. Spiró György igazi nőt rajzolt meg ebben a darabban. Egy olyan alakot, akinek az életében a szeretet, az önfeláldozás a legfontosabb. Az ő világába - gondolja meg: 1941-ben játszódik a történet, amikor a háború borzalmairól még senki nem sejtett semmit - nem fér bele az a racionális gondolkodás, amelyet a férje képvisel. Ő az oltár előtt megesküdött arra, hogy együtt lesz a férjével jóban, rosszban, életben, halálban, és át kell élnie azt, hogy a férje - éppen az életben maradásuk érdekében - elhagyja őt. Hideg fejjel, mindent pontosan kiszámítva. Pontosan ez a racionális szemléletmód az, ami abban a pillanatban eltávolítja őt a férfitől. Mert hogyan van helye a szerelemben a racionalitásnak? Spiró azért is kiváló, mert a nő álláspontját sem kommentálja. Éppúgy igazat ad neki, mint a férjnek, mert valóban: egyiküknek sincs igaza, és mindkettejüknek igaza van.
- Feltételezem, hogy a téma sokak számára megdöbbentő, esetleg kényes is lesz. Nem tart attól, hogy ez elvonja a figyelmet a darab valódi értékéről?
- Nem, mert ez a darab olyasmit közvetít, ami valamennyiünk számára fontos. Én a Piarista Gimnáziumban végeztem. Életem négy meghatározó évét töltöttem ott, a Mikszáth téri épületben. Ott, amikor a magyar történelem, a tudomány, a szellemi élet legnagyobbjainak munkásságát tanultuk, tanáraimat egyáltalán nem érdekelte, hogy ki honnan származik, honnan jött. Ez egy igazi nagy hagyományú, de szigorúan követelő, mégis melegszívű iskola volt, ahol elkötelezett, valódi hazaszeretetet lehetett tanulni. Álmaimban azt szeretném, ha ez az ország olyanná válna, mint amilyen ez az iskola volt.
Jutalomjáték ez a szerep
Hegyi Barbara
- Minden színésznő számára komoly feladatot jelentene a Nő alakjának megformálása. Önnek könnyen sikerült.
- Mert szeretem ezt a szerepet. Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy el tudjam játszani.
- Milyen értelemben?
- Erkölcsileg, szellemileg, színészileg. Minden szerepre igaz, hogy nem lehet félgőzzel játszani, félvállról venni: komolyan kell rá készülni, meg kell érteni, átérezni - de itt most valóban nagyon magas volt a mérce, és egyáltalán nem volt könnyű megfelelni a kihívásnak.
- Említette, hogy szereti ezt a szerepet. Így van azzal a nőalakkal is, akit ön formál meg?
- Persze. Spiró György igazi nőt rajzolt meg ebben a darabban. Egy olyan alakot, akinek az életében a szeretet, az önfeláldozás a legfontosabb. Az ő világába - gondolja meg: 1941-ben játszódik a történet, amikor a háború borzalmairól még senki nem sejtett semmit - nem fér bele az a racionális gondolkodás, amelyet a férje képvisel. Ő az oltár előtt megesküdött arra, hogy együtt lesz a férjével jóban, rosszban, életben, halálban, és át kell élnie azt, hogy a férje - éppen az életben maradásuk érdekében - elhagyja őt. Hideg fejjel, mindent pontosan kiszámítva. Pontosan ez a racionális szemléletmód az, ami abban a pillanatban eltávolítja őt a férfitől. Mert hogyan van helye a szerelemben a racionalitásnak? Spiró azért is kiváló, mert a nő álláspontját sem kommentálja. Éppúgy igazat ad neki, mint a férjnek, mert valóban: egyiküknek sincs igaza, és mindkettejüknek igaza van.
Lukács Sándor
- Komoly feladat elé állította az író és a rendező egyaránt, hiszen egy valódi, klasszikus értelemben vett tragikus karaktert kell megformálnia.
- Úgy érzem, hogy ennek a szerepnek a megformálása valójában már nem is színészi feladat - annál sokkal több. Spiró György olyan figurát teremtett, amelynek megformálásához kevés mindaz, amit a harmincéves színészi pályámon elsajátítottam. Ennek a karakternek valamiképpen át kell "folynia" a civil személyiségemen is, máskülönben képtelen volnék hitelesen, hihetően megformálni.
- Az előadásban nincsenek díszletek, kellékek, ezek segítsége nélkül kell játszaniuk. Hogyan lehet megoldani ezt a feladatot?
- Nagyon nagy önfegyelemmel. Spiró szövege nagyon pontos, ezért ebben az előadásban kiemelt szerepe van. Sohasem elég, ha a színész csak arra figyel, hogy jól mondja a szöveget, itt azonban valóban el kell azt sajátítani. Addig kell gyakorolni, amíg valóban az emberé lesz, egészen saját, egészen átélt. Nem kis feladat, hiszen Spiró szövege rendkívül sokrétű, rengeteg réteg rakódik egymásra, amelyeket egytől egyig meg kell értenem, át kell élnem. Közben pedig - az említett játékmód miatt - vissza kell fognunk magunkat. Bevallom, nagyon nehéz megállni, hogy miközben hihetetlen feszültséget jelenítek meg, indulatokat közvetítek, ne csapjak az asztalra, ne borítsak föl egy széket.
- Az eddigi pályáján hogyan tudná elhelyezni ezt a szerepet?
- Mindenképpen kilométerkőnek tekintem. Boldog vagyok, hogy Esterházy Péter Búcsúszimfóniájának főszerepe után egy másik, számomra nagyon kedves és fontos magyar író, Spiró György darabjában játszhatom az egyik főszerepet. Remekműnek tartom, örülök, hogy részt vehetek az előadásban.
- Mennyit számít a feladatok megoldásában, hogy Hegyi Barbarával és Hegedűs D. Gézával játszik együtt?
- A szónak nem a "cukros" értelmében: tüneményes kollégákkal dolgozom együtt. Hegedűs D. Gézával huszonnyolc éve játszunk együtt, ismerjük és megértjük egymást. Hegyi Barbarával viszont most először nyílt lehetőségem ilyen komoly darabban együtt dolgozni. Nagyon érzékenynek, kifinomultnak tartom a játékát. Szerencsés vagyok a kollégákkal, és a rendezővel is.
Hegedűs D. Géza
- Nehéz feladat hárul önre, hiszen a darabban az ön által megformált figura az ellenszenves.
- Én sohasem minősítem a figurát, amelyet el kell játszanom. A Barátnak fontos szerepe van, hiszen mintegy hetven percen keresztül készíti elő a férfi és a nő az ő belépőjét. Számtalanszor ültem be a próbákon, akkor is, amikor Hegyi Barbara és Lukács Sándor ezt a hetven percet próbálta: zseniálisak. Nekem alkalmazkodnom, törekednem kell arra, hogy ugyanolyan tökéletességgel formáljam meg a saját karakteremet, mint ők a sajátjukat. Ehhez azonban valóban nincs szükségem arra, hogy minősítsem: meg kell értenem.
- A feladat nehézségét indokolja az is, hogy a Barát tulajdonképpen "a mérleg nyelve". Az első hetven perc tragikus hangvételű, a Barátnak - pusztán helyzetéből következően - valamiféle keserű humort kell hoznia az előadásba.
- Egy másik világot kell behoznia. Azon a ponton, ahol belép, a két ember között kialakult tragikus feszültség a tetőpontjára hág, ő azonban derűs, nyugodt, igazi link. Ez lehet a humor forrása. Nagyon érdekes feladatnak tartom, mert az eddigi pályafutásomon ilyen figurát soha nem kellett megformálnom. Nem volt könnyű eljátszani, de a rendezőtől és a kollégáktól rengeteg segítséget kaptam. Azt gondolom, minden alak nagyléptékű alak, nagyobb, mint a színész maga. Én minden szerepet óriásabbnak érzek magamnál. A cél az, hogy felnőjek hozzá, hogy azzá az alakká tudjak válni, akit eljátszom. Minden figura a többi alak ellenpontjaképpen jelenik meg az előadásban: így kell megfogalmazni, akkor lesz erős, akkor tud hatni. Ez az én feladatom.