Sokan marasztalták el az elmúlt díjszezont azon a címen, hogy a kitüntetett alkotások rendre a történelmi félmúltban vagy a fantasztikum világában játszódtak, és alig akadt olyan film, ami valamely kortárs hétköznapi téma köré összpontosult volna. Való igaz, ezúttal nem az ilyen jellegű darabok uralták a porondot (a mezőny sokkal inkább széttagolódott), ám nem szabad elfeledkezni róla, hogy tavaly a dramedy két avatott specialistája, Alexander Payne és Jason Reitman is új darabbal rukkolt elő. Szembeötlő hasonlóság, hogy mindkettejük célkeresztjébe a harmincas-negyvenes korosztály beilleszkedési zavarai kerülnek: míg az Utódok egy gyermekeitől elhidegült családapa kényszerű önvizsgálatáról szól, addig a Pszichoszingli cselekménye egy vonzó, fiatal nő személyiségtorzulásaira fókuszál.
Reitman számára korántsem ismeretlen ez a terep, hiszen már az Egek urában is egy társtalan felnőtt kapcsolatteremtési nehézségeiről regélt, ám míg ott egy elfásult szürke eminenciás próbált szerelemre lelni a gazdasági világválság árnyékában, addig a rendező legfrissebb opusa nem klasszikus értelemben vett útkeresés-dráma, hanem sokkal inkább egy fekete humorral dúsított pszichiátriai esettanulmány. A Pszichoszingli főszereplője, Mavis (Charlize Theron) első látásra tipikus, magányos betondzsungel-lakó, valójában azonban skizoid alkat. Az egyedüllét számára nem csupán keserű szükségszerűség, hanem keretfeltétel ahhoz, hogy légvárakból omlatag álmokat szövögessen. Amikor eltökéli magában, hogy nemes egyszerűséggel visszahódítja frissen megnősült középiskolai szerelmét, Buddy-t (Patrick Wilson), a szokásosnál is magasabbra rugaszkodik a valóság talajáról. E nem túl magasztos céltól vezérelve látogat el poros szülővárosába, ahol rögtön elnyeri egykori iskolatársa, Matt (Patton Oswalt) bizalmát, hogy aztán lelki szemetesként használhassa a melegszívű kriplit, Buddy viszont nem mutat valódi hajlandóságot a románc felmelegítésére. Mavis ezért egyre elkeseredettebb praktikákhoz folyamodik, s az sem szegi kedvét, hogy hajdani partnere szemmel láthatóan élvezi a családapa-szerepet, s esze ágában sincs változtatni egyhangú mederben hömpölygő életén.
Már az első percben könnyedén megjósolható, hogyan is végződik majd a főszereplő rögeszmés ámokfutása, szóval a Pszichoszingli a szüzsé szintjén cseppet sem eredeti darab, ám ez nem is baj, hiszen a film elsősorban szatirikus állapotrajzként kíván üzemelni, ebben a minőségében pedig tökéletesen eleget tesz a műfajjal és a tematikával szemben támasztott kívánalmaknak. A forgatókönyvért felelős Diablo Cody igen nagy gyakorlatra tett szert különböző outsider, a társadalom által rájuk oktrojált szereplehetőségekkel dacoló nőalakok – terhes kamaszlány (Juno), démonikus alfanőstény (Ördög bújt beléd), tudathasadásos családanya (Tara alteregói) – megalkotásában, és a Pszichoszingli antihőse is ebbe az illusztris társaságba tartozik. A fabulából nem derül ki egyértelműen, hogy vajon Mavis eredendően skizoid alkat-e, vagy „csupán” a modern életstílus lelki torzszülöttje (e kérdés még a középiskolás évekre tett utalások segítségével sem tisztázódik), de nem is ez a lényeg. Reitman és Cody különösebben nem bíbelődik a karakter pszichológiájával, s az egész dramaturgiában feloldódni látszik a kauzalitás. Nem tudjuk meg például, hogy a feleségéhez görcsösen hű Buddy egy esti kocsmázást követően miért bonyolódik mégis smacipartiba a hősnővel – erre a kalandra a figurák később egyetlen szó erejéig sem térnek vissza –, s a régi iskolatársak miért öltik magukra a szerető barát hazug mázát, ha közben pontosan érzékelik Mavis személyiségének defektusait.
Az ok-okozati logika elhanyagolása alapvetően két, egymással szorosan összefüggő szempontra vezethető vissza. A Pszichoszingli cselekményépítése egyrészt felszámolja a koherens, fejlődéselvű történetmintákat: a befogadó számára nem a végcél, még csak nem is az utazás mozzanatsora a hangsúlyos, hanem a folyamatosan váltogatott szituációkban feltáruló tragikomikum. Másrészt az elbeszélés módfelett karaktercentrikus: a néző Mavis szemüvegén keresztül látja az eseményeket, sőt, legtöbbször csak az ő kommentárjai állnak rendelkezésünkre, a külvilág reflexiói pedig elnyelődnek az öntükröző narráció uralta hangsávon. Ez a narrációs lánc látszólag a hősnő által szellemíróként jegyzett, tinédzsereknek szóló regényfolyam aktuális darabjának cselekményét ismerteti, ám a közhelyes sorok valójában a figura hullámzó lélekállapotára rezonálnak. Saját keserű élményeit, megrabolt álmait dolgozza bele a ponyvaszériába, eszelősen egymásba hurkolva valóság és fantázia szálait, hogy a giccses tündérmese fordulataiból facsarjon magának önigazolást. A visszahódítási akcióban elszenvedett kudarcai sem döbbentik rá arra, micsoda szakadék tátong elvárásai és a realitások között, és noha a Buddy keresztelőjén történő végső felsülése látszólag ráébreszti hibáira, a zárójelenet ezt az illúziót is hitelteleníti. A képsorok és a hangsáv itt rendkívül élesen opponálnak egymással: miközben a nyomdába valószínűleg sosem kerülő új kötet lelkesítő záróakkordjait halljuk, Mavis fanyar arccal, elnyűtten kel útra, hogy visszaautózzon konzervdoboz-szerű lakásának jéghideg magányába.
Mavis talán a Reitman-életmű eddigi legellentmondásosabb karaktere – nem is véletlen, hogy Cody és a rendező egyáltalán nem bírál, nem ad vádbeszédet a kisváros lakóinak szájába, így az ítélkezés dandárját a nézőnek kell elvégeznie, ami nem is oly egyszerű feladat, hiszen a Theron által kiválóan megformált főszereplő egyszerre emberi és szánandó. Emberi, mivel voltaképpen a boldogság délibábját hajszolja, akárcsak földijei, de ugyanakkor szánandó is, hiszen megrekedt a kamaszkor birodalmában (gondoljunk csak arra, mennyire egy húron pendülnek a kiközösített, infantilis természetű Matt-tel), s a letűnt népszerűség után loholva már rég elszórta maga után erkölcsi érzékének utolsó maradványait is. A filmben alapvetően a komikum és a tragikum is a szétmart öntudatú egyén és a közösség közti félreértésekből adódik, ám ez nem jelenti azt, hogy a vidéki szuburbia ne kapna néhány mélyütést az alkotóktól. Sőt, a Pszichoszingli egy másik, kissé radikálisabb olvasatában Mavis egyenesen úgy tűnik fel, mint az átlagtársadalom felett álló, sikeres, emancipált nő mítoszának megtestesítője, akire a többiek egyszerűen azért néznek ferde szemmel, mert különbözik tőlük. És ugyan Mavis a legkevésbé sem csábít azonosulásra, de a gondosan nyírt sövények és hófehérre sepert udvarok mögött sem mintapolgárokat találunk, hanem egy sor csöndesen álmodozó fiatalt, akik megalkudtak a középszerűséggel. Ezért sem állítható, hogy a Pszichoszingli egy bizonyos életprogram szatirikus vádirata volna; annyi azonban bizonyos, hogy Reitman és Cody szabálytalan ecsetkezelése lehámozta korunk divatos nőtípusáról az esetlen, művi báj odaszáradt rétegeit. Ez pedig – még ha a film nem is éri el az Egek ura színvonalát – mindenképpen üdvös fejlemény.