Borzongató felütéssel kezdődik Szabó Ildikó új drámája, a hazai filmszemlén és a berlini fesztiválon már megméretett Csajok. Egy házaspár veszekszik. Nem egyszerűen szemrehányásokat vágnak egymás fejéhez (különben is gyermeküket kérik meg az intellektuálisan rafinált sértések közvetítésére), hanem majdnem szétveti őket a düh, gyűlölködve sziszegnek, de azért humoruk is van a másik marcangolásához a különben tisztes polgári környezetben. Aztán további két párral ismerkedünk meg, akik szintén ellenségként élnek a közös fedél alatt, és miközben árváik riadtan figyelik őket, betonba akarják taposni egymást. Sértésre sértés, vagdalkozásra vagdalkozás következik. Bekerítik szegény párjukat, hogy végül kegyetlen döféssel leteríthessék. A totális háborúban csupa vesztes rogyadozik a csatatéren. A kisiklott sorsok nyomasztó képei azt sugallják, hogy nincs sok értelme a törvényesített emberi kötelékeknek.
Odor Emília egykori alakítója, az ígéretes jelmeztervező, a Gyerekgyilkosságok rendezője, nehezen hozta létre ezt a filmet. Már hat esztendővel ezelőtt készen állt a forgatásra, de hát a mostoha körülmények miatt nem valósíthatta meg elképzelését. Végül mégis elkészült a mű, amely a hosszú idő alatt nem deformálódott, bár a sok izgalom és idegeskedés meglátszik rajta. Sisteregnek a képsorokon az indulatok. Egymást követik a jelenetekben a fortisszimók. Majdnem felgyullad a vászon a lángoló összecsapások nyomán. A szándékosan provokatív koncepcióról a szerző a következőket nyilatkozta: "Egy válási periódust vágtam ki, és nem akartam sem előre motiválni, sem utólag megmagyarázni, sem megoldást találni. Három különböző nőnek, korosztálynak, családnak az elszakadási történetét akartam egy adott pillanatban mikroszkóp alatt megnézni."
A megvalósítás felemás. A Csajok jobb sorsra érdemes figuráit - persze elsősorban a gyengébb nem képviselőit, akik erősebbek és határozottabbak, tehetségesebbek és rokonszenvesebbek alkalmi csatlósaiknál - csaknem beszippantja az örvény, a "miértek" jó része azonban homályban marad. A folyamat ábrázolása nem nélkülözi a közhelyeket. Szavak, káromkodások, verekedések, csalódások, kapitulációk: sivár a hangulati regiszter. Zsúfoltsága ellenére riasztóan egysíkú a cselekmény.
Amit Szabó Ildikó feltehetően erénynek tüntet fel nyilatkozatában: "A Csajok olyan film..., amelyet bármikor el lehet kezdeni és bármikor lehet folytatni", inkább hiányosság. Szappanoperák kliséiből igényes műalkotás aligha építhető. A "másság" elfogadásának programja - két szál is ennek jegyében kapcsolódik az alapkonfliktushoz - túlságosan illusztratív. Hatásos a zárójelenet, de kimódoltsága ellentétbe kerül az előzmények realizmusával.
Jankura Péter, aki eddig jobbára csak másodhegedűs lehetett, végre szárnyal: érti és érzi a közeget, hatásosan fényképezi a családi tűzfészkeket, még bravúrokra is telik az erejéből (operatőrtársa, Sas Tamás menet közben kiszállt a vállalkozásból). A színészek a magyar film kiválóságai. Eszenyi Enikő és Udvaros Dorottya azért emelkednek a többiek fölé, mert karakterük jobban megírt, közönségeskedésük sem irritáló. A harmadik nő Szalay Mariann. A férfibábokat Cserhalmi György, Gálffi László és még a részletes sillabuszokon sem említett, pedig alakításáért kitüntetett Cserna Antal személyesíti meg.
Szabó Ildikó a Csajokkal megsemmisítő ítéletet mondott a házasság és a férfiönkény felett. Tárgyilagosságát akkor bizonyítaná igazán, ha André Cayatte módjára, mondjuk, Pasik címmel elkészítené a folytatást, a házasélet valószínűleg szintén lehangoló reciprokját.
