zene: Tom Hiel
   kiadás éve: 2012
   kiadó: Buysoundtrax Records
   játékidő: 55:01

 

     Sharktopus. E címet, pontosabban az azt takaró teremtményt éppúgy időbe tellett helyre tenni magamban, mint a gagyi CD-borítón látható képet - igaz, utóbbi esetében végül már nem azon elmélkedtem, hogyan lehetne életképes egy félig cápa, félig polip lény, hanem azon, hogy vajon mennyire fog majd fájni neki, amikor tátott szájjal becsapódik a sziklaszerűségbe, amin egy, a támadás ellen sajátosan védekező nő fekszik. "De hiszen ez fikció, nem kell komoly dolgokat belelátni, a film ettől még lehet jó" - győzködhettem volna magamat a produkció megtekintése előtt előítéletem elhessegetése végett, ám már az első perceket követően nyugtáztam, hogy a produkció pont olyan pocsék, amilyenre ilyen esetekben számítani lehet. A trükkökért felelős Dilated Pixels látványvilága még a legalacsonyabb színvonalat is alulmúlja, s nincs ez másként a forgatókönyvvel (melyet az azt elkövető Mike MacLean minden bizonnyal mámoros állapotban dobott össze, csakúgy, mint a későbbi Óriásgyík az őshüllő ellen történetét), valamint az Eric Roberts vezette szereplőgárda alakításával sem.

     Az alkotáshoz egy New York-i rockbanda, a The Cheetah Whores szállított főcím-, illetve stáblistazenét, melyek "Sharktopus", illetőleg "Hot Rod Hell Kitten" néven futnak. Ezen nem túl kimagasló színvonalú dalok (előbbi zenei alapja például az egykori Commodore 64-es Surfing játék alatt hallott kíséretet juttatta eszembe) mellett Tom Hiel készített instrumentális aláfestést, mely minőségét tekintve szimbiózist alkot a látvánnyal és a sztorival. A komponista korábban olyan, szintén a SyFy égisze alatt futó filmekhez járult hozzá dallamaival, mint A küklopsz szövetsége vagy A kőszörny, ugyanakkor - hogy ne csak a negatívumokat soroljam - az ő nevéhez fűződik az Éjszakai járat (igaz, itt már Marco Beltrami is közreműködött), valamint Az ügyvédek tévésorozat néhány epizódja is.
     A csatorna által finanszírozott alkotások alacsony költségvetése okán nincs lehetőség nagyzenekarra történő komponálásra, így Hielnek is szintetizátorra, valamint hangmintákra kellett alapoznia művét - a végeredmény ismeretében pedig kijelenthető, hogy a valódi hangszerek bevonása ez esetben sem a film, sem pedig a score színvonalán nem dobott volna érdemben. Nincs gond, ha valaki így építi fel a zenét, azzal viszont már van, ha emellett nincsenek figyelembe véve az így kialakuló határok, hanem minden erővel a harsány, virtuózokat idézni szándékozó alkotás megteremtése lebeg az elkövető szeme előtt, hiszen ez a hangzás minőségének hanyatlásához vezet. Számos, hasonló palettán mozgó kíséretről (mint például az Út a sötétbe, a Wonder Woman vagy az Exploding Sun muzsikája) írtunk már oldalunkon, melyek a lehetőségek figyelembevétele és betartása miatt kellemes csalódást okoztak, Hiel azonban igyekezett mindent túlpörgetni, amiért nagy kár.

     "A Sharktopus egyfajta dráma-thriller, persze csak akkor, ha nem vesszük figyelembe a teremtmény támadásairól szóló jeleneteket. Jó pár feszültségteljes track kapcsolódik azokhoz a részekhez, amikor a lényt keresik. Összességében véve azonban ez egy alacsony költségvetésű Cápa-film" - nyilatkozta a komponista, aki utóbbi véleményét zenéje révén is érzékeltette: a sharktopus támadásai során gyakran alkalmaz John Williams két hangjegyes megoldásához hasonló témát, valamint hárfahangot a vízi világ szimbolizálása érdekében, melyek már az albumnyitó "Shark Attack"-nél megfigyelhetőek. A korong hallgatása közben körvonalazódott bennem egyfajta szerkezeti koncepció, összességét tekintve azonban gyenge teljesítménynek voltam fültanúja, ráadásul mindez a film alatt nemegyszer még mókásnak is tűnt a látottak miatt. Jó példa erre az "Explaining Technology", melynek első fele zeneileg még elmenne, ehhez azonban olyan motorcsónakos jelenet párosul, amelynél a víz alatt úszó lény halovány tintapacaként követi a csónakot. De felhozhatnám még a "Resort Attack" - "Late to the Party" - "Stacy Dies" triót is, amelyek a lénnyel való végső küzdelmet kísérik úgy, hogy közben a vízben egyedül vergődő színészt látjuk, s csupán egy-egy pillanatra kerül önálló képkockaként bevágásra a sharktopus. Ez a dramaturgiai megoldás egyébként az egész filmre érvényes (az alkotók nem is próbálták palástolni ezt), ráadásul a lény állandóan méretbeli problémákkal küzd, mintha nem döntötték volna el a készítők, mekkora legyen pontosan.
     Vannak persze olyan pillanatai is a műnek, ahol nem érződik annyira a hangmintákkal való operálás: ilyen a "Pointer" és a "Surfer Girl" első fele, az "Intrigue", továbbá a "Split Screen" is, ahol hallható, hogy szerzőjük össze tudja szedni magát. A tudósok által egy, a fejére szerelt szerkezettel irányítani kívánt lény (amely csápjainak segítségével a szárazföldön is tud lépdelni) elszabadulásáról szóló sztorihoz ennél magasabb színvonal nem is szükséges, ám így a Hiel-félék nem is fognak tudni kilépni a huszadrangú produkciók zeneszerzőinek skatulyájából. Az ilyen aláfestéseket nevezhetjük tipikus megélhetési projekteknek.

     A Buysoundtrax bevállalta a score megjelentetését, ami meglepő számomra, mert ennyit nem ér meg a dolog. Ezzel párhuzamosan akár olyan "csúcsprodukciók" kísérete is napvilágot láthatna, mint a kétdimenziós dinoszauruszokat felvonultató 100 millió évvel i.e., az Amerikai hadihajók, vagy bármilyen más, hasonlóan vállalhatatlan SyFy- és Asylum-megmozdulás zenéje. Amellett, hogy nem értem az ilyen alkotások létjogosultságát, be kell látnom, hogy a Sharktopus-ötlet működik, hiszen bár a lény a film végén elpusztul, az azóta eltelt évek során a forgatókönyvírók már két alkalommal is életre keltették: először a Sharktopus vs. Pteracuda, majd a Sharktopus vs. Mermantula kedvéért. E trilógiában a címszereplő mellett közös pont még a producer, Roger Corman személye, akit 2009-ben, gazdag munkássága okán, életmű-Oscar-díjjal jutalmaztak, éppúgy, mint korábban Robert Redfordot, Ennio Morriconét, Charlie Chaplint vagy Walt Disneyt...