Tavaly a legjobb forgatókönyv díját nyerte Velencében az Alpok. Titka egyértelműen a megfejthetetlenség...
Mennyi kín és szenvedés…
Az Alpok nem egy könnyed szórakozás, ha nem olvasod el az ismertetőt előtte, akkor nagyjából a felénél jössz rá, hogy nem rossz a színészi munka, hanem azért beszél mindenki a Családi titkok szintjén, mert karakterük szerepet játszik, ugyanazt a begyakorolt sablonszöveget nyomja, direkt fásult hanghordozással. Addig viszont teljes a káosz…
Hogy ki kicsoda és ki kihez kapcsolható – bármilyen vékonyka szállal is – annak kiderítését mondjuk úgy 30 perc alatt adja fel az átlag néző. Annyi kiderül, hogy meghal egy nagyon tehetséges, tizenéves teniszező és az autizmus határait súroló doktornő próbál a lány agysérülésétől függetlenül némi kontaktust teremteni vele – nem nagy sikerrel. Aztán kb. itt ki is merül a tudomány. Merthogy a névtelen szereplők névtelenek is maradnak. Vagyis mégsem, a doktornő megkapja a Monte Rossa nevet – mivel egy csoport tagja, amely az Alpok nevet viseli, tagjai pedig a hegység nevezetes csúcsairól nevezik el egymást.
De mi is ez a csoport? Az Alpokban két nő és két férfi nem kevesebbre vállalkozik, minthogy a frissen családtagot vesztett emberek életét megkönnyítik: segítik feldolgozni a gyászt, mégpedig úgy, hogy megtestesítik az elhunytat. De nem hivatalos keretek között: ők bemennek a családok otthonába, és elkezdik élni a meghalt személy mindennapjait, begyakorolt mondatokat sorolnak a megfelelő sorrendben – teljesen színtelenül. Ha az ügyfél úgy akarja, tizen-évet fiatalodnak, bemennek a jeges tengervízbe úszni vagy hagyják, hogy a "férj" eleget tegyen házastársi kötelességének.
[img id=332444 instance=1 align=left img]Igazi érfelvágós film az Alpok, leöntve a mai társadalom összes nyűgjével: itt valóban eszközként használják az embert, aki még csak nem is tiltakozhat – hiszen ő maga volt az, aki a helyzetet megteremtette – ellenőrizetlen körülmények között. Nem olyan ez, mint egy drámapedagógiai foglalkozás vagy családállítás: is nincs senki, aki a helyzetet uralja, irányítja. Illetve van: az ügyfél, a megrendelő…
Ilyenkor aztán csúnya dolgok történhetnek, a "szolgáltató" testi épsége is sérülhet. Főleg, ha a dolgok úgy összekeverednek, hogy vannak helyzetek, amikor a szolgáltató is megrendelővé válik. Mondom én: ember legyen, aki a film helyzeteit kibogozza. Az is igaz, hogy ha feladod a bogozási szándékodat, akkor egy kicsit könnyebb élvezni a filmet és várni, hogy mire fut ki az egész…
Színészileg
Na, ez az a film, amelyben nem lehet a színészi játékot túlzottan dicsérni: a szereplőknél a "natúr" és a "tompított" beszéd között olyan vékony a határ, hogy szinte nincs is. Akkor kúszik a néző szívébe némi remény, amikor az RSG-s lány, az edző és a csoport vezetője elkezdenek Activityzni: a szabály szerint csak elhunyt hírességeket lehet elmutogatni. Éles vita alakul ki arról, hogy Prince él-e még vagy sem. Ekkor még némi humor is felcsillan, de aztán igen hamar kihuny a fény.
Összegezve
Ha azt gondolod, hogy a társadalom romlott és megérett a film premierje után bekövetkező világvégére, akkor ebben Giorgos Lanthimos mozija csak megerősít. Ha van benned derűlátás, akkor inkább ne erre a filmre ülj be: mire vége lesz, a csírája is elpusztul belőled, mert a világ szerinte rossz, romlott, az ember nem képes irányítani a sorsát, még akkor sem, ha azt hiszi, hogy ő irányít mindent. Mert a gyász kiszolgáltatottá tesz, a rendező pedig azt is egyértelművé teszi, hogy ilyen helyzetben mindenkiből kijön az ösztönlény: gyorsan ki kell használnia valakit, bárki is legyen…
Kinek ajánljuk?
- Annak, akit feldob, ha görög szöveget hall.
- Annak, akit nem tud egy depis film elrettenteni az optimizmustól.
- Annak, aki még nem vesztett el közeli családtagot.
Kinek nem?
- Nem stabil személyiségeknek.
- Annak, aki a film megnézése előtt az ismertető alapján azt hiszi, megtalálta az évszázad üzletét.
- Annak, aki éppen nincs a legjobb idegi állapotban.
5,5/10
