Elkészült a legendás Ómen remake-je, és a mai, baljós napon kerül világszerte mozikba: 2006.06.06, vagyis 666, a sátán száma. Az új Ómen kis sátánja nem ér fel a nagy elődig. Hiába a baljós dátum-marketing, az új film annyira lapos és unalmas, mint egy péntek éjszaka az apácaképzőben. Marad a dátum, rettegjünk attól.
A készítők persze kitettek magukért: szinte szolgai alázattal másolták az eredeti, 1976-os Ómen jeleneteit, és pár apró különbségtől eltekintve valóban, mintha a régi klasszikus újra kénkövesített változatát látnánk. Csak a rezonőr fotós (David Thewlis remek alakítása) fényképezője lett digitális - igaz, a bátor fényképész a hangulat kedvéért vöröslámpás sötétkamrában hívja elő képeket, aztan pedig számítógépen elemzi - a technika ördöge előtt nincs lehetetlen, ugyebár.
Szintén aktualitás, hogy a baljós jelek és az apokalipszis lovasai közé bemontíroztak pár up-to-date eseményt is, lássuk, él a gonosz, rendületlenül: vágóképek a cunamiról, a közelmúlt természeti katasztrófáiról, és markáns előjel még, hogy a gonosz gyermek születése előtt a borzongó vatikáni papok pupilláján a ledőlő ikertornyok kénköves füstje tükröződik. A gonosz kortalan, és állandóan jelenvaló. Hollywoodban legalábbis.
A történet az 1976-os klasszikus óta közkincs, de mindenképp érdemes felidézni (pláne egy ilyen napon, mint a mai!): az amerikai állampolgárságú római nagykövet - az eredetiben Gregory Peck, itt meg valami tehetségtelen nímand - felesége babát szül, aki viszont meghal. Helyette egy ugyanazon a napon, órában és percben születtett gyermeket fogadnak örökbe, akiről utóbb kiderül, hogy a Sátán fattya, maga az Antikrisztus.
Az eredeti történet erőssége az volt, hogy nem próbált úton-útfélen sokk-effektusokkal bombázni, sokkal inkább apránként, gesztusokból és apró jelekből építette fel a baljós, nyomasztóan sátáni atmoszférát. 666 a gyerekszobában - maga az ötlet is elég elvetemült, a Damien-t alakító kisfiú pedig maga volt a hidegrázás.
Az eredeti változat remekül adagolta a kis Damienhez kötődő, egyre súlyosabb és egyreborzongatóbb tragédiákat, valamint azt a fatalizmust, hogy akármit is tesznek a szereplők, győzni nem fognak - mert a gonosz, mégha kisfiú képében jelenik is meg, legyőzhetetlen. Legalábbis a film szerint.
Az új változat sajnos nem azért erőtlen, mert minden szimpatikus szereplő - például a Damient oltalmazó, kőgonosz Mia Farrow - exitál, és mert borítékolható a boldog, 666-ban gazdag vég, hanem azért, mert nincs ritmusa. Horrorfilmnél ez több mint bűn, hiba: egy rosszkor érkező fejlevágás ahelyett, hogy sokkolna, inkább fáraszt, csakúgy mint a rossz helyre elhelyezett, lapos dialógusok.
A túlnyomórészt Prágában forgatott film borzongatónak szánt jelenetei inkább viccesek, mint valóban idegborzolóak, arról nem is beszélve, hogy Mia Farrow-n (Dada) és David Thewlis-on (fotós) kívül senki nem elég karizmatikus a szerepére - a kisfiú néhol elég közel jár ugyan ahhoz, hogy elhiggyük: az angyali külső az Armageddon szelét hordozza, de ezek a pillanatok ritkák, mint papneveldében a fordított kereszt.
Sajnos az eredeti változat zenéjét sem vették át: 76-ban a Carmina Burana tételeit felhasználó zene borzolta a hallójáratokat és karcolta az idegeket (zeneszerző: Jerry Goldsmith), 2006-ban pedig egy tucatkompozíciót hallunk a hollywoodi b-kategóriából.
A régi Ómen folytatásai (2-ik, 3-ik, 4-ik rész) egyre gyengébbek és haloványabbak lettek - reméljük az új változat folytatásaitól megkímélnek minket az alkotók, és maga a Sötét Úr is. Mert persze hiába a dátum, és hiába az amerikai születésű Sátánfia, az biztos, hogy az Armageddon már megint elmarad. Pedig egy jó horror még azt is képes lenne elhitetni velünk, hogy nem várunk hiába.
